interjú [hazai hangok] 2007. január 4. csütörtök 11:17
nincsen hozzászólás
szerző: EliánaInterjú Jamie Winchesterrel és Hrutka Róberttel
Ha lábujjhegyen álltam volna és jól kinyújtom a karom, biztos elértem volna a Holdat. A hold is sokszínű volt mint a karácsonyfák a Gödör előtt, piros, rózsaszín, lila, narancs. Az idő is enyhült valamicskét, a Duna vize nem volt hártyás. Azért a sálat jó szorosan a nyakam köré tekertem. Esti sétáim során mindig nagyon jó gondolataim támadnak, csak kitartsanak hazáig, vagy másnap reggelig, míg megiratnak. Vidám esténk lesz, gondoltam.- és a koncert vidám zsongása nem csak reggelig maradt fejemben.
Jamie Winchester és Hrutka Róbert neve minden minőségi és nem mennyiségi zenehallgatónak, rajongónak ismerős lehet. Mindketten majd egy évtizedet a magyar zene világ hátterében dolgoztak, megannyi sztár és köz által ismert együttes, énekes csillogásához hozzájárultak a háttérből. Szakmailag is elismert és tisztelt alakjai a ma világának, most már az ő arcuk szerepel a címlapokon.
Van egy mondás, hogy aki dudás akar lenni, a pokolra kell annak menni... ők végigjárták a kötelező stációit a zene mély alázatának, játszottak pincékben, kis kocsmákban és több ezres tömegek előtt is. És ami a legszimpatikusabb bennük, ha szabad elárulnom, hogy nem felejtették el, honnan is jönnek, mennyit is érnek. Elhivatottságuk, emberségük az átlagosnál is szimpatikusabbá teszi őket. Amit viszont megfigyeltem, hogy az interjú alatt Jamie sokkal többet mesélt, beszédesebb volt. Robi kevésbé csacska, ritkábban szólalt meg, de akkor igazi összetett mondathullámokat kaptam tőle.
Talán már unalmas számotokra, de nem lehet szó nélkül elmenni Jamie neve mellett. Egy ír fiatalember Magyarországon, hogy is van ez?
Az én édesapám bankár volt, sokat dolgozott külföldön. Az ő munkája révén kerültünk Budapestre, a rendszerváltás előtt nem sokkal. Először 5 hónapig egy bankban dolgoztam a szüleim unszolására. Arra volt ez jó, hogy tudjam, ezt én soha nem akarom csinálni. Másrészt a szüleim is látták, hogy nem való ez nekem. A bank révén bekerültem a multimédia világába, koncertszervezőként is dolgoztam. 1996 környékén volt egy olyan időszak mikor úgy éreztem elég, belefáradtam. Mindenem tele volt a magyar popsztárokkal, s ezzel a szakmával. De bekerültem a Tátrai Band-be, s ők megmutatták, hogy hogyan lehet ezt az egészet úgy csinálni egy ember öltőn át is akár, hogy nem mész bele a sok szemétbe, ami van. Velük dolgoztam, s figyeltem őket. Megtanultam, hogy a zenélés a fontos, a koncertek. Nem szabad a körítéssel foglalkozni.
Sok előadóval dolgoztatok együtt. Kellett azért kompromisszumokat kötnötök, gondolom?
Esetenként kellett, persze, hisz az egész világ erről szól, a hétkönapok is.
Ez inkább régebben volt jellemző, nem, az It´s your life album megjelenése előtt?
Hát ez lehet igazából bármikor, mert amiről beszélünk az nem abszolút minőségi, hanem ízlésbeli, szubjektív dolog. Játszottunk, dolgoztunk több olyan helyen, ahol esetleg nem úgy történtek a dolgok, ahogy mi szívünk szerint csináltuk volna. Viszont ebből is rengeteget lehetett tanulni. Alapfilozófiánk egyébként, hogy nincs olyan a zenében, hogy jó és rossz. Nincs legjobb, árnyalatok léteznek. Nagyon szubjektív, hogy kinek mi tetszik. S innentől kezdve minden zene jó, mindenben lehet valamit élvezni. Én mindig hozzáadtam magam a dolgokhoz, s amit játszottam, ami az én részem volt, azt tényleg a magaménak mondhatom.
Nagy harmónia van köztetek Robival. Honnan jön ez az összhang?
Nagyon régóta ismerjük egymást, talán először 1991 körül találkoztunk egy fesztiválon. Már ott összebarátkoztunk, s mutattunk egymásnak különböző dolgokat gitáron, pötyögtünk egy kicsit. Alapítottunk is egy zenekart, rendszeresen jártunk le a pincébe hangosan gitározni. Azután mindenki a saját dolgaival foglalkozott, de gyakran összehozott minket a sors. Ami nagyon egyértelművé tette a dolgot, az az Its your life sikere volt. A dal pont passzolt a filmhez. Robi megmutatta, tetszett mindenkinek, s elkezdték játszani. Rengeteg pénzt elköltöttek erre, s hirtelen az egész ország megismerte a dalt. Senki nem tudta, hogy ki írta, de dúdolták. S ez volt az a lehetőség, amit nagy hiba lett volna kihagyni. Hát igen, meglepő volt, s furcsa. Szerintem sokat segített, hogy azt hitték, ez egy külföldi dal.
A dalaitok angolul íródnak, magyarban sohasem gondolkodtatok?
Hát voltak utalások rá, hogy talán könnyebben emészthető, nagyobb példányszámban fogyó zenénk lenne, ha magyarul énekelnénk. Nekem ez például soha nem jutott eszembe, soha nem venném a bátorságot, hogy magyar nyelven próbálkozzak a szövegírással. (Bár érdekes, hogy felváltva álmodom mindkét nyelven.) A zenei alap egyszerűbb, az a világ minden nyelvén ugyanaz.
A dalszövegeitek álomszépek, tavi ringatók, honnan táplálkoztok, honnan az ihlet?
Magunkat és a saját élményeinket írjuk meg, a dalok belőlünk jönnek, a lelkünkből táplálkoznak. A dalaink, bár közhely, mi vagyunk.
Mindketten „rendes” családból jöttök, bár Jamie te talán kicsit „utazgatósabból”. Nem volt nehéz elfogadtattni a környezetetekkel ezt a fajta életmódot?
Dehogynem, hisz a szüleik csak azt látták az első időkben, hogy iszonyú csindatrattával zenélünk, zörgünk. Mindenfelé eljárunk, kicsit cigány élet a mienk. Főleg amíg az ember a non-profit korszakát éli még, nincsenek kézzel felmutatható sikerek, olyanok amik egy átlag ember számára realizálná a művészetünket, a munkánkat. Emlékszem először talán egy aprócska lemezajánló kockában írtak rólunk az egyik férfimagazin valamelyik sarkában, mellettünk egy hatalmas meztelen szőke nős reklám volt. És apukám mindenkinek mutogatta:” Nézd, itt a fiam. „
Közelebbi és távolabbi tervek a karácsonyi pihenés után?
Előadóként és producerként is dolgozunk tovább. A shownak folytatódnia kell. Már jó ideje van egy kis lemezkiadó cégünk is. Igyekszünk fiatal tehetségeket támogatni. Schmidt Vera is közéjük tartozik. Nincs lehetőségünk és anyagi kapacitásunk, sajnos, az országot járni és a kis clubbokban keresgélni. De sok demo érkezik hozzánk, amit igyekszünk becsülettel meghallgatni és véleményezni.