szerző: EliánaKispál és a Borz 2006. december 16. PÁGISZ
Soha nem lesz belőlem jó kritikus. A szívem vezet, nem az eszem, vagy szeretek valamit, vagy nem. Egydarabos mondatokban gondolkodom. Ha valaminek sikerült meghatnia, elvinnie csak egy percre is, és megnyitotta a szívem, az jó. De van, mikor Jégkirálynővé fagyok, bezárkózom és nem engedek. Emlékszem, hogy Freddie Mercury halála után volt egy posztumusz koncert a Wemblyben. A vendégelőadók közti szünetekben régi videófelvételeket játszottak be. A Queen énekese elénekelte a Barcelonát egy spanyol operaénekesnővel. Akkor jöttem rá, hogy lehetnek különböző műfajok, de igazából, ha hajlandóak vagyunk nyitni másfelé is, és nem ragaszkodunk görcsösen, rádöbbenünk, hogy csak jó és rossz zene létezik. Kispálék az elmúlt években bizonyították, hogy ha még a mostani pop-kultúrától idegen is az, amit csinálnak, képesek a felszínen maradni. Sajátos stílusuk, alkalmanként szürrealistába hajló szófüzéreik. Stúdiófelvételeiket jól ismerem, több koncertjükön voltam, soha nem kellett csalódnom, meglepődnöm. De rég volt.
Most meg napok óta tipródom, hogyan is írjam meg a győri csendesülős koncertjüket. Mert őket szeretem, de ami szombaton volt, az maga a borzadály. Féltem, hogy a hiba bennem van, hogy talán szkeptikusan, túl sokat várva mentem el. De mikor körülöttem olyan felhangokat lehetett hallani, hogy jó lenne a nevüket Kislány és a torzra változtatni, akkor részben megnyugodtam, nem én lettem sznob vagy finnyás, részben elszomorodtam. Valahogy nem állt össze az este. A hangtechnikával volt-e baj vagy Andrisék fáradtak bele az örökös országjárásba, nem tudom. Nem lehetett kivenni a dalok szövegét, összekeveredtek részek, Jutka a folyóról és bombagyártó Pistike hogy került egy kalapba? Ha pár lelkes kamaszlány nem dúdolt volna mellettem, nem ismertem volna fel Lovassi morgását. Pedig nem az új lemezeikről válogatták össze az este repertoárját, hanem a tarisznyás hőskoromból, nagyrészt a Bálnák ki a partra albumról. A vonósnégyes három hegedűsre szűkült, akik countrys hangzásban kísérték az együttest. Mikor Andris nem énekelt, valahogy minden zavartalan volt, hallgatni a kiváló gitárszólókat. Kibogozták lelkem ráncait. Maga a koncert blokkbeosztása is érdekes volt, az eredeti műsoridőhöz képest kétszerannyi volt a ráadás.
Olyan az egész szituáció, mint mikor a kölyökkutya a szőnyegre piszkít. A kiskutyát ettől még nem rakom ki a lakásomból, nem rá, hanem a tette miatt ágálok. Nem az együttessel volt baj szombaton, hanem a teljesítményükkel, az akkori, ottani, épp aktuálissal. Ettől még nem lettek se kevesebbek, bár többek sem a szemembe. Végigültem, ennyi... És elhittem, bár nem játszották, hogy az életben nincs már több móka.