beszámoló [koncert]  2006. december 15. péntek   14:14

nincsen hozzászólás

  Ismét itt járt nálunk a fotós srác a szomszédból. Harmadszor jött, és ezúttal két várost is útba ejtett hazánkban, miután szinte végigturnézta az évet: a budapesti koncert után két nappal Lukács Laci kedvenc turnéhelyszínén, a debreceni Főnix Stadionban tépte a hathúrost.
  
  Amióta nyáron részese lehettem Billy Idol előzenekar nélküli, pontban a kiírás szerinti nyolc órakor bedörrenő, egyébként pedig teljesen korrekt cyberpunker-nem-vén-punker show-jának, azóta még inkább szem előtt tartom az időben érkezés betartását. Az nyilvánvaló volt, hogy ezúttal sem lesz vendégzenekar, de szerencsére bőven volt idő sörtankolásra, persze szigorúan csak a szezonhoz melegen ajánlott forralt bor után. Bizonyos tévécsatornák állításával ellentétben (vagy az írott sajtó becslésével megegyezve) hozzávetőlegesen erős fél ház, illetve igen szellős háromnegyed ház fogadta Bryan Adamséket a Sportarénában, és ez a létszám kecsegtetően hatott, figyelembe véve, hogy lesz még egy debreceni előadás is.
  
  Nem sokkal az I Fought The Law oldie illetve Clash sláger után, fél nyolc elmúltával, megjelent a színpadon Bryan Adams és barátai, és már dörrent is a Room Service. Öltözetnek maradt a farmer és a fekete póló mind az öt arcon, mint ahogy a Turbonegro és a szépemlékű Geg is kitalálta a maguk sajátos kiállását. A hangzás remek volt, mondhatni kompakt diszk minőségű, és a műsor során fokozatosan tudatosult bennem, hogy bizony Bryan élőben is nagyon tud énekelni, méghozzá nem akárhogyan. Negyedévszázad minőségi rock és eladott lemezmilliókkal a háta mögött is máig egy közvetlen és szerény zenész, és az évek sem fognak rajta. Nagyszerű dalszerző és énekes, mintsem virtuóz gitármágus, de a hat húrral is legalább olyan lazán bánik, mint földijei a favágó szerszámmal a kanadai erdőkben. Négy gitár biztosan megfordult a kezében a kétórás program alatt, legyen az a Stratocaster, vagy a Brian Setzer és hogy mondjunk még egy b betűs alap arcot Billy Duffy védjegyévé vált Gretsch. A látvány kimerült a háttérre vetített pazar fény kavalkádban, meg persze a zenészeken, akik szerencsére nem szeretnek megelégedni az öreguras egyhelyben állással, így élvezet volt nézni Keith Scott gitárjátékát, ahogy pörgeti a hangszert a dereka körül, vagy csak ízes szólókat penget.
  
  Sorra jöttek az ismert dalok, Somebody, Open Road, 18 Till I Die, Night To Remember. Viszonylag jól felosztották az akusztikus és a rock dalok sorrendjét, ettől függetlenül én simán kibírtam volna kevesebb akusztikával, és több torzítással. Ahogy a Twisted Sister megírta a maguk világslágerét Were Not Gonna Take It címmel a rocktörténelem során, úgy Bryan Adams is szerzett egy hasonló kötelezőt. Persze egy jó ideje már Adamsék sem követik el azt a formát, hogy valamikor a buli végén vessék be a nagyágyút, dupla hosszúsággal (pedig de bírtam volna), ennek megfelelően körülbelül a műsor felénél megjött az a nagyszerűen egyszerű riff a Summer Of 96 bevezetőjével, és abban a pillanatban már biztosan tudható volt, miért is volt rendjén az a sok gyakorlás Jimmyvel és Jodyval ujjvérzésig. Elmondták már sokan, de én is csak megerősíteni tudom, hogy ez a dal az egyik, ha nem a legjobb Bryan Adams szerzemény nem hiába kölcsönözött és készítette el az Aurora is a maga frappáns verzióját 88 telén címmel , még ha a hatása nem is sikerült akkorára, mint azon a bizonyos londoni, Wembley stadionos felvételen 92-ből. Igaz, ott nagyobb volt a közönség, és több csaj énekelt. A szánk így is fülig ért, az Everything I Do alatt nekem viszont enyhén, de jól leplezve lebiggyedt. Hiába, talán túl sokszor láttam annakidején a Robin Hoodot Kevin Costnerrel, ez a ballada azóta sem lett a favoritom. Az öngyújtós hangulat persze adott volt, mint ahogy az a jól bevált ötlet is, hogy a When Youre Gone duettjéhez kéretik egy hölgy a porondra. Kicsit úgy hatott ez, mint tavaly a nagyszerű Green Day bulin, ahol Billie Joe egy egész zajbrigádot toborzott a színpadra, csak ezúttal megasztáros vájt füllel hallhatóan szakszerűbben működött a gépezet. A szerencsés hölgy a 19 éves Ujszigeti Anna lett, aki a szégyenlősség fogalmát nem ismerve állt ki Bryan mellé, és felelt korrekt angolsággal a jópofa kérdésekre. Az pedig simán aranyosan mutatott, hogy néha vízszintes irányú fejrázással és közben yes-szel válaszol, és Bryan végig közvetlen volt vele. Anna elmondta, hogy színésznő és/vagy énekesnő szeretne lenni, és a duettben is ügyesebben énekelt, mint némelyik gimis csaj Alvin És A Mókusok koncerten, színpadra híváskor, az apu engedj be, az a nagy medve, az biztos, biztos szétszedne refrént üvöltve. Szép volt, Anna, sok sikert a jövőben!
  
  Megyünk tovább, Its Only Love, Hearts On Fire, Heaven. A Cloud Nr. 9 szintén ütős dal, és nem a rádiók köztudottan jó ízlése miatt, hanem csak mert tényleg az. Run To You lendületesen, majd a Best Of Me, amely alatt Bryan előrejön a közönség soraiba, és ha nem is vetődik a tömegbe, azért a maga módján ő is hardcore, és nem is kell félteni, amikor alig látszik ki az embertengerből. Az éneket végig tartja, és úgy láttam, hogy a mikrofont sem akarja zsebre tenni senki. A koncert végére egy kisebb akusztikus csokrot kapunk, mint ráadás, aminek nem örültem magamból kikelve, de szerencsére már korábban felkészültem, hogy nem maradhat ki a Please Forgive Me líra, mint ahogy a három muskétásos film Rod Stewarttal és Stinggel közös All For One műve, ám ezúttal csak Bryan és egy szál gitár a képlet. Nem tudom, mennyire szerencsés akusztikus blokkal zárni egy tökösen laza és lazán tökös koncertet, de ez már csak így van 06 őszén.
  
  Ismét itt járt nálunk a fotós srác a szomszédból. Mi pedig a forralt bor irányába haladva, elismerően nyugtázzuk, de jó, hogy megvette az első hathúrosát a filléres boltban.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: