szerző: SylvioJávorszky Béla Szilárd – Sebők János: A magyarock története 2. Az újhullámtól az elektronikáig Népszabadság könyvek, 2006, Budapest
A szerzőpáros monumentális, ám részükről nem előzmények nélküli vállalkozása megírni a könnyűzene históriáját, méghozzá három sorozatban (Sebők már a nyolcvanas évek óta ír a témában könyveket). A háromkötetesre tervezett rock történetéből eddig az első kötet jelent meg, az Eurorock történetének két kötete a következő években lát majd napvilágot, a magyar rock története azonban a tavalyi első után idén ősszel megjelent második kötettel együtt az 1957-es kezdetektől 2006 áprilisáig a polcon tárolható, mint rocktörténeti alapmű.
Az első kötethez csak újra kellett gondolni, bővíteni és szerkeszteni Sebők korábbi műveit, ez a második kötet azonban teljesen új vállalkozás. Az első a fekete bárányok nyolcvanegyes, hajógyári szigeten megrendezett koncertjével zárult, ez a hatszáz oldal a tatai rocktanácskozással indul. Címével ellentétben ez sem csupán a rockról, hanem a könnyűzenéről szól. A korábbiaknál kicsit seregszemlésebbre sikerült, azaz sokkal inkább az együtteseket bemutató lexikon-jellege van, de hangsúlyozom, csak a korábbi kötetekhez képest. A háttéreseményeket, szociológiai, politikai gazdasági, esztétikai vonatkozásokat taglaló fejezetek váltják egymást a szubkultúrák, színterek, műfajok ismertetéseivel, hihetetlenül széles látókörrel: rock, pop, metál, jazz, folk, világzene, elektronika minden benne van, ez utóbbiról átfogó képet például - gyors utánaszámolás és becslés után talán e kötetből kapunk másodszor (sőt, a hazait nézve először, mert a Pánczél-Kömlődi páros az irányzat egész történelmét dolgozta fel Mennyek kapui című művében).
Illetve majdnem minden: az előző kötetbe nem lehetett belekötni, itt már találhat hibát, aki gonosz szeretne lenni. Például ha a heavy metal kezdeteinél jut egy bekezdés a Stressnek, járt volna ugyanennyi az egyébként megemlített Diktátornak is. Avagy a Blind Myself hardcore/death metal meghatározásánál a death metalt nyugodtan le lehet húzni, a fontosabb extrém metál zenekarok kiválogatása pedig elég ötletszerű, érződik, hogy ebben a közegebn nem mozognak oly biztos lábbal a szerzők, de sebaj, ezt majd megírjuk mi. Szmájli. Nem tudom, miért maradt ki a Republic, és a Depresszió. Esetleg a Napra a folkfejezetnél, de hát ők sajnos még lemezt sem tudtak megjelentetni, a másik kettő azonban van olyan ismert és jelentős, hogy egy bekezdést kaphattak volna. A műfajokat tekintve talán a jazz reprezentálódik alul túlságosan. Úgyszintén talán többet lehetett volna értekezni a klubokról, szórakozóhelyekről, a rockmédiáról, különösen a fanzine-okról, illetve a webzine-okról, hogy hazabeszéljek egy kicsit. Persze, nem fér bele minden hatszáz oldalba. És hogy végképp gonosz legyek: sok a sajtóhiba.
De mindezeket a valóban apróságokat leszámítva minden rendben van, a hangsúlyok (egynyári popizéknek egy rövid bekezdés jut) is a helyükön vannak, végre olvashatjuk a nyolcvanas évek alternatív rockjának történetét, átfogó képet kapunk mindenről. Óhatatlanul kerül az ilyen kötetbe személyes vélemény is, de anélkül élvezhetetlen adathalmaz lenne a munka, és a rocktörténészséget ugyanúgy nem lehet állásfoglalások nélkül művelni, ahogy egyetlen más humántudományt sem. Ráadásul sok helyen meglepően visszafogottan, objektíven fogalmaz a szerző (pl. a nemzeti rock, a szkinhedzenekarok tárgyalásánál). Az lejön, hogy nem rajong a szódapopért, de mi sem, tendenciákat pedig föl kell állítania, következtetéseket le kell vonnia egy ilyen mű szerzőinek. Mindezeket megteszik, és ember legyen a talpán, aki az ellenkezőjét akarja bebizonyítani.
A kötet a piac összeomlásának vizionálásával, a jelenlegi helyzet tarthatatlanságának taglalásával zárul: azzal, hogy a rétegzenéket nem érdemes kiadni, valamint hogy a média és a közönség egymás igényszintjét süllyeszti a mélybe. Szerintem az underground alá. Mindezen segítene a PANKKK program, de az és ezt már nem teszik hozzá a számlaadási kötelezettségen el is bukik, ugyanis a fölkarolni hivatott kis zenekarok nem tudnak számlát adni, a klubok meg koncertszervezés helyett másra költik a pénzt, ami így alsó szinten elcsorog.
Csuklóból megírt, lendületes, olvasmányos mű. A sorozattal a könnyűnek nevezett muzsikának már nem csak zenei alapművei vannak. Várjuk a következő sokszáz oldalt, ami, ha jól sejtem, a hetvenes és nyolcvanas évek könnyűzenéjével ismertet meg minket. Addig is: cd be a magnóba, fotelbe ülni, hátradőlni, kezdődhet a mese.