beszámoló [koncert]  2006. november 20. hétfő   15:22

nincsen hozzászólás

  Igen régen járt már felénk a svéd Amon Amarth, a 2001-es Summer Rocks volt talán a legutolsó fellépésük nálunk. Ennek megfelelően elég sokan voltak kíváncsiak az Amon Amarth, Wintersun, Tyr triumvirátusra, akik ezúttal a Wigwamot tisztelték meg jelenlétükkel.
  
  A klub „beléptető rendszere” még mindig nem működik a legolajozottabban, ennek azok látták a kárát, akik a Tyr előadását is végigkísérték volna. Ugyanis sokan csak akkorra tudtak bejutni, amikor a dán (valójában feröer-szigeteki) csapat már koncertje befejezésénél járt. A Tyr talán csak abból a szempontból fért be az Amon Amarth turnéjába, hogy ők is a skandináv/viking mondakörből merítenek ihletet, zeneileg azonban meglehetősen más vizeken hajókáznak gályáikon. Ők inkább a klasszikus heavy metal irányzatát képviselik, és ha másra nem, az est felvezetésére megfelelő volt a zenéjük.
  A legnagyobb gond velük az, hogy bár nem rossz amit játszanak, de ezeket a dolgokat már mind-mind hallottuk másoktól (leginkább az Iron Maiden-től). Valahogy hiányzik a dög a muzsikájukból, szépen eldallamozgatnak, ikerszólózgatnak, de nincsenek olyan számok, amelyek felforralják az ember vérét. Talán 4-5 dalt játszottak le, annyi elég is volt. De legalább a lánykák csünghettek az énekes kigyúrt férfitestén (a szemükkel).
  
  A Wintersun-t már jóval nagyobb érdeklődés kísérte, ami nem is csoda, hiszen a finnek bemutatkozó lemezét azonnal az egekig magasztalta mind a szakma, mind a rajongók. Az Amon Amarth-ot és a Wintersun-t is láttam már nyáron a szlovéniai Metalcamp fesztiválon, így nagyjából tudtam, mire számítsak tőlük.
  Jari Mäenpää, az Ensiferum-disszidens agytröszt egy nagyon egyedi stílust épített fel a Wintersun-nak. Talán a legtalálóbban extrém power metalnak lehetne nevezni, ugyanis a tipikus finn hagyományokra épülő gyors, dallamos alapokon áll a zene, némi folk-os hatást is magába szívva, és az egész nyakonöntve az extrémebb irányzatok hörgős/károgós énekével, és nyaktörő grind témáival. Ezt így elmondva elég nehéz elképzelni (és különben is a legszánalmasabb, amikor az egyszeri firkász mindenféle saját maga által kreált, sorokon át burjánzó, szörnyszülött definíciókkal és jelzős szerkezetekkel próbál beskatulyázni egy zenekart), szóval inkább a Wintersun című album alapos tanulmányozása a leghatékonyabb megoldás.
  
  Jari-ék programja persze erre a lemezre épült, más alternatíva még egyenlőre nincs. Néhány dalcím ízelítőül: Winter Madness, Beyond The Dark Sun, Death And The Healing, Starchild. Fergetegeset játszott a banda, a közönség is nagyon élvezte, látszott hogy képben vannak az eljátszott számokat illetőleg. A gitárosok, Jari, Teemu és Jukka vigyorogva zúzták a nyaktörő tempókat, a frontember ráadásul remekbeszabott gitárszólókkal is megörvendeztette a népet, nem hozva szégyent Steve Vai-féle Ibanez gitárja névadójára. Mondjuk az énekdallamokat nem mindig tudta megfelelően hozni.
  Különösen látványos volt Kai Hahto, a dobos játéka. Eszméletlen tempót diktált, nem véletlenül „The Grinder” a beceneve. Ráadásul mindezt szinte az egész buli ideje alatt csukott szemmel tette! Amúgy emberünk úgy viselkedett, mintha közvetlenül koncert előtt az öltözőben az évszázad viccét mesélték volna el neki, és végig a hatása alatt lett volna: egész este egy óriási vigyor mögül szolgáltatta gyomorszaggató tempóit. Amúgy szerintem sürgősen szükség lenne egy billentyűsre is a csapatban.
  A Wintersun jött, látott, és győzött; efelől senkinek nem volt kétsége a nézőtéren. Remek bemutatkozást láthattunk a csapattól, reméljük következő albumuk hasonlóan izgalmas eresztés lesz, mint az első. Egyébként ennél a koncertnél bebizonyosodott, hogy (véleményem szerint) mennyivel jobb, ha a dobcucc elöl van, a többi zenész között. Mert így teljesen jól meg lehetett figyelni Kai nem hétköznapi dobjátékát, miközben a szokásos emelvényen, hátul elveszik a dobos a cájg mögött, szinte lehetetlen figyelemmel kísérni, pláne a hátsóbb sorokból.
  
  Az Amon Amarth látványos színpadképpel készült, és mire feltöltődött a nézőtér, a vikingek is belecsaptak a metalba. Természetesen főszerepet kapott az új album, ahonnan máris a Valhall Awaits Me és a Runes To My Memory szántották a hallójáratokat. A közönség persze vette a lapot, óriási őrjöngés indult a dalokra, de a tetőpontot talán a sorban harmadik Death In Fire idején érte el, innentől már végig mozgásban volt az egész nézőtér, lengtek a hajak mindenfelé. A banda is kitett magáért, a zenészek bejárták az egész színpadot, néha pedig az emelvényeken pózoltak. És persze ment a irgalmatlan headbang végig, a deszkákon és előtte úgyszintén.
  Ahogy a Metalcamp-es beszámolóban megírtam, most is jól szórakoztunk azon, ahogy Johan Hegg haja és szakálla az ellenkező irányban pörögnek. A frontember amúgy remekül látta el a feladatát, közvetlen volt és hergelte a közönséget a számok között. Pontosan emlékezett a legutolsó magyarországi fellépésükre, és ígérte, hogy a legközelebbi bulira nem kell majd ennyit várni. Többször is elismételte, hogy mennyire jó itt lenni, jó a buli, jó a közönség, és hogy Magyarország mekkora „metal country”, és Budapest mekkora „metal city”. Kétségtelen, hogy a rajongók lelkességére nem lehetett panasz, de azt elfelejti Hegg barátunk, hogy bizony régen voltunk mi már a „Vas és Acél Országa”, ehhehe...
  
  A buli közben ment tovább, a csapat főleg az utolsó 3 albumáról, vagyis a Versus The World-ről, Fate Of Norns-ról, és a With Oden On Our Side-ról játszott, de nagy örömömre terítékre került néhány korai szám a Once Sent From The Golden Hall lemezről is. Meg kell hagyni, az Amon Amarth nem játszik túlontúl változatos zenét, a 2000-es évek számai mind-mind ugyanabban az egysíkú tempóban hömpölyögnek (de mégis tök jók! teszi hozzá rögtön mindenki), a korábbi nóták gyorsabb és színesebb világa jót tett a bulinak.
  Hegg-en kívül a többi zenész (némi tülökből való kollektív ivászattól eltekintve) nem nagyon kommunikált a közönséggel, ők csak tolták a talpalávalót becsülettel, és lengették a méteres hajukat, ahogy nem szégyellték. A mai bulin is kiélvezhette mindenki azt a tipikus Amon Amath-féle látványosságot, amikor a 4 zenész szinkronban pörgeti szőke rőzséjét a színpadon.
  
  Kb. 1 és negyed óra játék után levonult a zenekar a színpadról, de a talán legnagyobb közönséggkedvencnek számító The Pursuit Of Vikings témájával még visszacsalogattatták magukat, lejátszották a számot, és végül a Versus The World-el búcsúztak. A durván másfél óra zene szerintem mindenki megelégedésére szolgált, szóval minden ok megvolt arra, hogy egy felejthetetlen előadásként könyveljük el ezt a bulit. Remélem a vikingek megtartják a szavukat, és rövidesen ismét magyar földön láthatjuk őket.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: