beszámoló [koncert]  2006. október 17. kedd   16:51

nincsen hozzászólás

  Ha valaki valaha, valamiért is szerette a Satyricont, azért a következő tényezőket okolhatjuk: először is van nekik gondosan megszerkesztett muzsikájuk, és van annak sokkal gondosabban kidolgozott, faramuci módon mégis spontán aurája. Ezekhez igen szorosan kapcsolódóan vegyük még hozzá a leírhatatlanul gondosan végrehajtott stílusváltásokat, amelyek segítségével rendre 19-re húzott lapot a norvég black metal minden levében két kanala, és egészen a közelmúltig nyertesként is álltak fel a kártyaasztaltól. Közelmúlt alatt a legutóbbi albumot, a Now Diabolicalt érthetjük, amely a Volcano után (egy Rebel Extravaganzával a zsebben meg pláne) tökéletesen kimeríti fogalmát annak, hogy milyen 20-ra lapot húzni. Ez pontosan olyan, mintha egy, az underground iránti lojalitását úton-útfélen hangoztató, ám a mainstreamet is rendre keringőre felhívó csapat egy Master Of Puppets kvalitású lemez után, az All in szavak csáberejének engedve egyből egy Fekete Albumot készítene el. Egy dolog segíthet csak, hogy elejét vegyük a helyzetből adódó értetlenkedésnek: el kell menni egy Satyricon koncertre. Így tettem én is. (Bár nem lettem sokkal okosabb.)
  
  Ha már arra jártam, hát lekéstem egy Insomnium koncertet, és megtekintettem egy Keep Of Kalessin fellépést is, amelyet nagy hirtelen a Keep Of Kalessinesek I. nemzetközi találkozójának hittem. Ezen egyébként a banda múltkori budapesti hajókázásának ismeretében kénytelen vagyok azóta is csak csodálkozni, pedig volt szerencsém (vagy pechem, ahogy nézzük) az új Armadát összehasonlítani a Reclaim EP-vel, de ez a minőségi devalváció még így is mellbevágó volt. A legjobban a Come Damnation látta Obsidianék fenemód megnőtt öntudatának a kárát, hiszen ami lemezen (és az említett előző koncerten) egyszerre volt minőségi és gonosz, az itt úgy lett közönségesen olcsó és túldiabolizáltan kakaskodó. A jellegtelen Armada szerzemények egyébként hejjegtetéssel és dobszólóval lettek tálalva. Tovább is van, (de) mondjam még (egyáltalán)?
  
  Gondolom azt sem tisztem ecsetelni, hogy miért tartott olyan sokáig beállnia a Satyriconnak, és hogy miért volt szüksége Frostnak egy Bajkonúr látképét idéző dobfelszerelésre. Előbbit azért nem, mert már rögtön a nyitó, és a helyhez képest is (!) meglepően jól megszólaló Walk The Path Of Sorrow alatt nyilvánvalóvá tették, hogy nekik, az A38 megtöltőinek bizony már allűrjeik vannak, és ők most kicsit még késnek, tessék hát őket imádni, és kiabálni, hogy Sa-ty-ri-con, Sa-ty-ri-con. És ez megy is mindkét fél részéről. Úgy értem a közönség rajong, (tiszta sor, az a dolga) a hattagú duónak, pedig nagyon jól áll a sok hűvös megnyilvánulás és a sok póz. Erre kicsit nehéz még azt mondani, hogy tiszta sor, ez a dolguk de az új album fényében, és e koncert alapján kezdjünk a gondolathoz hozzászokni, mert nincs messze az idő, hogy a Cradle Of Filth és Slipknot pólókat hamarosan Satyricon felsőkre cserélik a lurkók. És akkor már valószínűleg nem lesz elitizmus, nem lesz mérnöki precizitással pengetett disszonanciából adódó fojtogató hangulat, meg éjszakai erdőjárással felérő lemezek, csak egy újabb meredek lejtő Marilyn Mansontól az underground bugyraiba a Mayhemhez, az Emperorhoz, a Darkthrone-hoz, vagy épp a régi Satyriconhoz.
  
  A lejtő egyébként minden normát túlteljesítő tempóban épül. Pontosan ezért kellett Frostnak egy márka-képviseltnyi dobfelszerelést magával hoznia a turnéra, mert hát kell az még a korai darabokba, a Du Som Hater Gudba, vagy Woods To Eternitybe, amelyeket olyan rutinnal és átéléssel daráltak el a zenészek, hogy ennyi erővel akár egy jól felmarshallozott mp3 lejátszót is ideküldhettek volna maguk helyett. Ezek még persze bírtak az erőnek erejével hatni, de a Dominions of Satyricon már inkább tűnt ebben a formában egy partizánfilm betétdalának, mint annak megmagyarázhatatlan atmoszférájú valaminek, ami.
  Innen tovább kell lépnie egy zenekarnak, tiszta sor. Ezt anno meg is tette a furcsa páros, hisz búcsút intettek az alaposan és kimerítően feltérképezett pogány pagonynak, és beköltöztek a városba, ahol rendszeres gyárlátogatókká váltak. Ezt a rideg és kies időszakot a morcos rock n roll, a Fuel For Hatred és a Kiss God Of Thunder nyitányával felvezetett Repined Bastard Nation képviselte, de a süllyedő tengeralattjárókat időző hangminták már nem váltottak ki orwelli paranoiát, sőt semmit sem váltottak ki. A Filthgrinder viszont legalább kemény volt, mint a franciakulcs, de közel se volt annyira taszító, mint egy háklis műhelyvezető. (Vagy mint a Filthgrinder lemezen.)
  
  A művészurak szerint innen csak visszafelé lehet lépni, a Bathoryhoz. Október 6-án lett ebből egy tempóra (és százhuszad ekkora dobcuccra) felfűzhető Now, Diabolical, az ugyancsak hejjegtetős K.I.N.G., a dögös-cicis-klipes The Pentagram Burns, sziámija, az A New Enemy és a sebességátlagon alibiből javító The Rite Of Our Cross. A zenészek kvalitásait persze dicséri, hogy még ebből a Desmond Child mentalitásával összeállított dalokból álló blokkból is sikerült pusztán jéghideg profizmussal egy igen bólogattató eredményt összehozni. Ugyanakkor épp csak az Enter Sandman, és némi konfetti hiányzott.
  A Raining Blood nem, a Mother North eljátszása pedig jobb üzletnek bizonyult, mint a Roadrunnerrel kötött szerződés.
  
  Ultramodern radarokkal felszerelt motorcsónakokkal végrehajtott, ipari méreteket öltő gyöngyhalászás volt ez kérem a black metal kis tavacskájában, ami minimum kicsinyesnek hatott itt és ekkor. Remélem legközelebb már tényleg a mainstream zavarosában pecáznak majd, tudom ajánlani csalinak a The Scorn Torrentet, a Havoc Vulture-t, és az Angstriddent.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: