hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2006. október 8. vasárnap   10:43
nincsen hozzászólás

szerző: András
Sziget 2006
2006. augusztus 9-16., Hajógyári sziget

  1-2. nap

  Kerülném a nagy szavakat: idén is volt, idén is voltunk.
  
  Szerda
  
  Glen Matlockkal kezdtük. Kár volt. Emberünk ugyanis pont azt csinálta, amit még akkor determinált, amikor részt vett a Sex Pistols létrehozásában: bohócot magából. Aki 1975-ben névleg felforgatta a világot, az ne játsszon elégedett középkorú rockzenészt harminc évvel később. Pláne ne próbálja meg ugyanazt a zenét játszani, amit harminc éve, ha egyszer mindenki tudja, hogy azt a zenét abban (tehát ebben) a formában egyetlen egyszer, harminc éve lehetett eljátszani úgy, hogy jó is volt. És főleg ne próbálja meg a céltalan és unalmas zenéjét egy leplezetlen beetetéssel (a koncertkezdő Pretty Vacanttel), meg egy ugyancsak álcázatlan jutalomfalattal (a koncertzáró Anarchy in the UK-jel) eladni bárkinek is. Mert az úgy bizony megtapasztaltuk egyáltalán nem pretty, viszont nagyon is vacant.
  
  Volt idő, amikor a Therapy? zenéjéről is azt hittük, hogy soha többé nem lesz életképes, hiszen a zenekar annak rendje és módja szerint elásta magát a rajongói előtt. Nos, most mégis feltámadott, és támadott a Szigeten is, persze csak kedvesen, mosolyogva, ahogy mindig szokta, és eredményesen is, ahogy csak régen szokta. Viszont nem csak régi nótákkal, mert a Rain Hits Concrete legalább akkorát ütött, mint a Teethgrinder vagy a Syd Barrett emlékének ajánlott Die Laughing vagy akár az Isolation, ami ugyebár a Therapy?-nál is régebbi dal, Joy Division-szerzemény lévén. Itt volt már az ideje, hogy akaratlanul is adódó, kényes áthallások nélkül lehessen énekelni a Therapy?-val, hogy Going nowhere, és most lehetett is, úgyhogy felszabadult elégedettségben telt el a szűk egyórás koncert mind a zenekar, mind a közönség részéről, továbbá tényleg elkezdődött és beindult a Sziget, meg amit akartok.
  
  Én például ezután egyértelműen Pribojszki Mátyást akartam látni-hallani. A fedél nélkül maradt blues-színpad előtt ugyan nem várták tömegek a szájharmonikást és zenekarát, viszont mindenki táncolt az első taktustól az utolsóig (beleértve persze magát a főszereplőt is), úgyhogy nem kellett a hangulatot odaképzelni a pódium környékére. Nem kellett elképzelni a Mátyás Walks-ot és a Shes 19-t sem, mert elhangzottak ezek is a Flavours album más dalai, új nóták, és néhány átdolgozás mellett bár az elég egyértelműnek tűnt, hogy a nagyérdemű (érdemének nagyságához méltóan) magasról tesz rá, hogy honnan való, ami épp szól, és mi a címe. Ezek szerint Pribojszki Mátyás zenéje hallgatható mindegy mi, csak szóljon hozzáállással is de azért én sietnék leszögezni, hogy hallgatható akkor is, ha egyáltalán nem mindegy, hogy mi szól. Ezt bizonyította az is, hogy a koncert Robert Plant fellépésének nyitányaként sem hagyott kívánnivalót maga után.
  
  Nagy szó ez, mert az percek alatt világossá vált, hogy Robert Plant és az ő Strange Sensation nevű csapata (soraiban Justin Adams-kaliberű zenészekkel) nem haknizni jött Budapestre. És valószínűleg nem is azzal a szándékkal jött hozzánk a hat zenész, hogy rögtön az első napon megcsinálja az idei Sziget egyik legjobb koncertjét (mert ilyesmivel ők aligha foglalkoznak), de ettől még sikerült nekik. Hangsúlyoznám: nem csak és kizárólag Led Zeppelin-dalokkal. Van ugyanis a Strange Sensationnek egy nevéhez teljesen méltó albuma, amiről el is hangzott például a Tin Pan Valley, a Freedom Fries, meg a The Enchanter. Ezek pedig egyáltalán nem azok a fajta dalok, amiket pusztán tiszteletből hallgat meg az ember a Led Zeppelin egykori énekesétől, és nem is azért, mert ezeken kell túlesni azért a négy-öt klasszikusért, amit úgyis eljátszik majd a tata. Meg hát aztán a tata is úgy énekelt meg kurjongatott (kétévnyire innen a hatvantól) a bajuszkája alól, hogy rögtön elment mindenkinek a kedve a tatázástól, viszont megjött egy csomó minden máshoz. Elsősorban is a kurjongatáshoz, amit aztán még lehetett fokozni is, ahogy sorban érkeztek a Led Zeppelin-klasszikusok, természetesen mindegyik a Strange Sensation világzenés-experimentális hangzásának megfelelő (az elektronikát sem mellőző) apró csavarokkal díszítve. Na de apró csavarok ide vagy oda, a Plant mellett munkálkodó értő zenészkezekben a dal ugyanaz maradt, legyen bár szó a Black Dogról, a Going to Californiáról, a Friends-ről vagy a Gallows Pole-ról, úgyhogy a hangulat egyre csak forrósodott. Érezte ezt maga Plant is, mert zárásul rágyújtott arra a nótára, hogy You need coolin más kérdés, hogy ezzel persze nem lehűtötte, hanem pont hogy berobbantotta a publikumot, és bearatott magának emlékbe egy húsos Wanna Whole Lotta Love kórust. Nemcsak a koncert, de a nap zárása is volt ez: innen már úgysem volt se hova, se minek tovább. Hiába, ha az embert Robert Plantnek hívják, akkor csinálhat bármit, a transz ugyanaz marad.
  
  Csütörtök
  
  Nagyon sajnálom azokat, akik sajnálják, hogy elmaradt az Ill Nino koncertje, de hát ez van, biztos Ricky Martinnak volt szüksége a közös turnérepülőre, és ha Ricky beszél, akkor az Ill Nino még csak nem is ugathat. A Szigeten se.
  
  Helyette egy holland gyík hallatta a hangját, méghozzá elég meggyőzően. Nem tudnék hőskölteményt írni róla, hogy a Green Lizard tagjain mennyire látszott a hatalmas bizonyítási vágy és hála, amiért a metálszínpad szabadvizeldéjében felállított Rockinform pódium után merő véletlenségből a nagyszínpadon is bemutatkozhattak, mert nem látszott rajtuk, de én nem is erre voltam kíváncsi, hanem a zenéjükre. Az pedig teljesen meggyőző volt egy ekkora színpadon is: zsigeri rock, valahol félúton a Nirvana meg mondjuk a Cameran között, zajosan, csutakosan, szenvedélyesen. Előbbitől nem meglepő módon citált is egy dalrészletet a társaság, utóbbitól meg ugyancsak nem meglepő módon nem, mindazonáltal így is módfelett kellemes búgást hagytak a fülünkben, miután levonultak.
  
  A Ministry meg jött, és kaján vigyorral fülsértő kerregéssé torzította ezt a kellemes búgást. Tekintettel arra, hogy a banda esetében ez a zene, és ez tényleg zene, hamarosan ki is adtam magamnak a parancsot: előre! Hisz úgy szép a zene, ha zajlik, és úgy szép a zaj, ha hangos. Utam néhány fanyalgó mellett vezetett el, akik arra panaszkodtak, hogy ez így nem az igazi, tudniillik a Ministry csak sötétben hatásos, hát rögtön kaptam is az alkalmon és az arcukba visítottam, hogy Lieslieslies, hisz ilyet csak az mond, aki nem látta még sötétben a Ministry-t. Se világosban, legalábbis nem rendesen. Aztán mentem tovább, még előrébb, hadd lássam már rendesen Al Jourgensent, ahogy üvöltve énekelve rángatja a botkormányos mikrofonállványát, miközben bajuszkás Paul Ravenek, napszemüveges Tommy Victorok meg tányérsapkás Joey Jordisonok húzzák alá az N. W. O, a Thieves, meg a The Great Satan zenei alapjait. Nem voltam egyedül, ugyanis túlzás nélkül ezrével tapadt a színpad elé a nagyérdemű. És most ne csak az indusztriál-thrashpunk milícia oszlopos tagjaira tessék gondolni: biopapucsos, szalmakalapos járókelők, meg Myspace profiljukból előlépő, farra fordított övtáskás tinilyányok és jólfésülten kócos, piercingelt legények tömegei váltak vicsorgó, öklöt lóbáló Bush-ellenes aktivistákká egy pillanat alatt. Hogy Ministry-rajongó is lett-e belőlük, vagy a lelkesedés csak a pillanatnak szólt, az már egy másik kérdés, én mindenesetre minden korábbinál elkötelezett híve lettem a zenekarnak. Al Jourgensen for prezident!
  
  Mindezek után Death by Stereo néven színpadra lépni a Death by Stereo produkciójóval több mint ironikus. A Death by Stereo mindenesetre megkísérelte. Én is megkíséreltem élvezni a csapat zenéjét, de nem sikerült. Szép dolog ugyanis, ha valakinek jó témái vannak, de az már csúnya, ha mindegyikről meg lehet mondani, hogy honnan újították. Az meg már egyenesen szomorú is, ha újítás közben érezhetően jelentős vérveszteséget szenvedtek azok a bizonyos témák. Mivel itt épp erről volt szó, én meg nem akartam szomorkodni, inkább elpályáztam a Hammer színpadtól.
  
  Aztán visszatértem a Sick of it All koncertjére, természetesen annak reményében, hogy kividámkodhatom magam. Sikerült, és nem is csak nekem. És rögtön hozzáteszem: láthatóan nem is csak magának örült mindenki, hanem a többieknek is. Ritka dolog ez, én mondom, de hát ritka az olyan banda is, mint a Sick of it All. Nem mondanak ők se mást, mint akármelyik hardcore zenekar, és még csak nem is csinálnak nagyon mást (bár ezzel azért már lehetne vitatkozni). Viszont egész máshogy mondják, amit mondanak, és máshogy csinálják, amit csinálnak, és ettől egész más is egy Sick of it All koncert, mint mondjuk egy Death by Stereo. Fogalmazzunk úgy, hogy nemhogy nem akar, de nem is tud az ember kimenni róla. Aztán lehet, hogy meg sem akar mozdulni mondjuk a Scratch the Surface-re, de nem tud mit tenni az ellen, hogy mégis megmozduljon, és lehet, hogy szeretne lakatot tenni a szájára, de nem nagyon tud, amikor megszólal a Take the Night Off, az Injustice System, a Step Down, az Uprising Nation, a Sanctuary vagy a Blown Away refrénje, úgyhogy óhatatlanul ramazuri lesz a dolog vége. Az lett a Szigeten is: egy sátornyi ember ugrált teljes egyetértésben egymás lábán úgy, ahogy a negyvenes hardcore-apukák kiabáltak és riffeltek, és nem volt ebben bizony semmi szégyellnivaló. Utána meg figyelemre érdemes hallgatnivaló se nagyon, úgyhogy el is búcsúztam ettől a naptól.

  3-4. nap

  Péntek
  
  A következő nap köszöntésével meg egészen estig vártam. (Gondoltam, ha a Gomez meg a Coldcut otthon maradt az angliai események miatt, akkor én is megtehetem. Amúgy ha már zárójelben vagyunk, megjegyzem, nem baj, hogy elmaradt a két brit banda bulija, hisz van két tuti fellépőnk jövőre, akik így legalább nem jönnek túl korán a Szigetre. És még mindig a közbeékelés menedékét élvezve hozzáteszem azt is, hogy valójában már délután ott voltam a Mystery Gangen, csak az olyan volt, mintha ott se lettem volna.) A Scissor Sisters-szel nyitottam, mert a Scissor Sisters jó. De mint kiderült, csak lemezen. A zenekarnak ugye két frontembere van: Scully ügynök és egy glamrocker androgün, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Ziggy Stardustnak. Utóbbi női hangon énekel, előbbi férfihangon konferál, olyanokat mondott például ezúttal, hogy szeretkezni fognak minden egyes nézővel, aztán zümmögtek tovább az első és a küszöbön álló második lemez dalai minden feltűnés nélkül. Közben a háttérben bőszen villogott a színpadképnek szánt ollóformájú világítótest, komolyan mondom, azt se tudtam, hogy hova kapjam a fejem. Nekiállhatnék siránkozni azon, hogy egy ilyen banda, amelyiknek van humora (és vannak olyan dalai, mint a Take Your Mama, vagy a Comfortably Numb feldolgozása), magát küldte padlóra azzal, hogy komolyan vette azt, amit csinál, de hát nem kell felfújni a dolgot: annyiról van szó, hogy a jó diszkózene jó diszkókba való, nem egy rossz koncerthelyszínre. Miután ezt megbeszéltem magammal, át is néztem Gamma Ray-re, hiszen biztos voltam benne, hogy ennyire az is tud majd vicces lenni, és visításokban sem lesz nagyobb a hiány arrafelé, mint a Scissor Sisters háza táján.
  
  Mit ad Isten, pont arra értem oda, hogy ííííííííííííááááááá, amin máris remekjót derültem, utána viszont egészen komolyra fordult a dolog, ugyanis Gamma Ray-mérce mellett kimondottan sok volt a dal (Rebellion in Dreamland, Send Me a Sign, Valley of the Kings, stb.) és kevés a metal-éltetés, höjjögés és a capella refrénkántáltatás. A banda játéka persze precíz és energikus volt, blablabla, és még egész kellemes kórusok is felhangzottak, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy Kai Hansen mellett elég könnyen tud bárki az énekkar fenegyerekének szerepében tündökölni. Szóval ezúttal egész jól működött a Gamma Ray, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy Scissor Sisters után elég könnyen tud bármelyik banda a hallgatható fellépő szerepében tündökölni.
  
  A meglepően jó torkú Connor MacLeod vezette Brainstorm az eredeti késő délutáni időpont helyett hajnalban lépett fel, de a csapat tagjai nem jöttek zavarba. És láthatólag akkor sem jöttek zavarba, amikor zsinórban nyomtak el két nótát, amelyek egy fikarcnyi változtatás nélkül ugyanarra a riffre épülnek én viszont ettől zavarba jöttem, úgyhogy kimentem a sátorból egy kicsit gondolkodni a dolgon. Miközben róttam a köröket, felhangzott még egyszer (immáron egy harmadik dalban) az ominózus riff, de én addigra már mindent tisztáztam magammal: a Brainstorm még így is Némethon legjobb power metal fogata, páratlan hangulattal rendelkező dalai vannak, és kiváló koncertet is adott. Elvégre az a bizonyos riff tényleg el van találva.
  
  Szombat
  
  Megszokhattuk már, hogy a Sziget nagyszínpadán többnyire délután történnek az igazán nagy dolgok, és így volt ez az idei negyedik napon is, ami egyébként britnap volt, szigorúan csak britfejűeknek. A nagy dolog benne a teaidő után egy órával színpadra lépő belga brit csapat, a Deus volt, ők ugyanis bár eléggé britfejűek, eléggé jó zenét is játszanak, amit nem csak britfejjel lehet élvezni. Félreértés ne essék: egyáltalán nem volt gond a délutáni időpont, tea után pont az ilyen kellemesen csordogáló zene a megfelelő, és az ilyen kellemesen csordogáló zene pont tea után a megfelelő, kellemesen csepergő esőben (bár ez már nem csepergés volt, de ennyit azt hiszem, szépíthetek egy ilyen jó koncert kedvéért). Az öt belgabrit élőben is a rá jellemző fantáziával legózta össze a dögunalmas elemekből a maga nem, nem izgalmas, viszont igenis jó kis zenéjét gitárral, dobbal, nádihegedűvel, és annyi nyersességet is építettek bele, amennyi kell ahhoz, hogy egy otthon, tea után hallgatható zene távol az otthontól is jó legyen tea után. Ráadásul még a Nothing Really Ends-et is eljátszották, úgyhogy nem csak a britfejek bólogathattak elégedetten a színpad előtt.
  
  Természetesen a hazai brit delegátus sem maradt ki a felhozatalból, és ez így is volt rendjén, hisz a Heaven Street Seven tökéletesen illett a főpódium aznapi képébe. Arról viszont engem sajnos nem sikerült meggyőzni, hogy a hangjába is.
  
  Ezután a nagyszínpadon a Radiohead terjengett, a Hammer sátorban a Fear Factory tömörített, szóval nehéz döntés elé állított a szervezőség, de végül az előző heti wackeni Fear Factory koncert élményével a fejemben a Radioheadet választottam (mert nekem Wackenben tetszett a Fear Factory). Thom Yorke-ék nem szarral gurítanak, csak ezt egy rendes radioheades nem így fogalmazza meg, hanem úgy, hogy: megyek beljebb, hogy átérezzem a koncert jelentőségét (sic!, és akkor nem is kell különösebben bizonygatnom, hogy a közönségnek legalább a felét személyes felelősség terheli azért, hogy Morrissey egy ürességtől kongó PeCsa előtt lépett fel másfél hónappal korábban). Na ja, tele volt jelentőséggel ez a koncert, kiderült például, hogy most már ott tartunk, hogy van annyi pénz Magyarországon, hogy a legjelentősebb, sőt a prototipikus pre-posztrock zenekart is el lehessen hívni vagy az derült ki, hogy most már ott tartunk, hogy Magyarországon is van annyi pénz, hogy a legjelentősebb, sőt a prototipikus pre-posztrock zenekart is el lehessen hívni. A fellépés jelentőségét hangsúlyozandó a Radioheadnek külön kétórásra szélesítették az esti műsorsávot, továbbá kivetítőket is elhelyeztek a színpad hátulján és volt jelentőségteljesen hátat fordítva játszó zenész is a csapatban, szóval egyáltalán nem volt meglepő, hogy jelentős tömeg gyűlt egybe az attrakcióra. Kilenc óra után pár perccel kezdetét is vette a klasszikus, szánalmas és nevetséges rockdinoszauruszi értelemben vett slágerek nélküli slágerparádé, amelyet korszerű, felvilágosult, ostoba naivitástól mentes rajongás kísért. Ez körülbelül a következőt jelentette: a dal kezdetekor heves taps, füttyögés és ujjongás, majd másfél perces (elszórt, ja bazmeg, ez nem is az felkiáltásokkal kísért) néma, csukott szemű andalgás, végül rituális ébredés, majd a szám végéig tartó egyre fokozódó hangerejű csevegés sörárakról, sátrakról, szexről.
  
  Amúgy a koncert jó volt, mert tényleg elhangzott minden nemsláger sláger, tehát például a Paranoid Android, a Karma Police, a 2+2=5, az Exit Music (for a Film), a Just, az Airbag és a Lucky is, közben meg belenézhettünk közvetlen közelről Thom Yorke vizenyős szemeibe is a kivetítőn, és a hangulat is olyan kibefordult volt, amilyet nem tud akármelyik jöttment csapat produkálni. Más kérdés, hogy ettől ez még egyáltalán nem volt (kétórás) történelmi pillanat. Annak megéléséhez bizonyára jobban át kellett volna érezni a koncert jelentőségét. Magára vessen, akinek nem sikerült? (András)
  
  A nagyszínpadon a Radiohead terjengett, a Hammer sátorban a Fear Factory tömörített, szóval nehéz döntés elé állított a szervezőség, de végül az előző heti wackeni Fear Factory koncert élményével a fejemben újra Burton C. Belléket választottam (mert nekem Wackenben nem tetszett a Fear Factory). A budapesti fellépésre az amerikai metálmasiniszták a Németországban megismert (egyébként kifogástalan) setlistet alaposan összerázták, kiegészítették egy Timelessness-szel, magukat meg egy kicsit a gatyába rázták, és így már nekem is sokkal jobban összeállt a kép. Hogy miért sikerült ez a buli sokkal jobban, mint az, azt nem tudom: lehet, hogy bizonyítani akartak a magyar közönségnek azután, hogy egy évtizeden át rá se bagóztak, de az is lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert Christian Olde-Wolbers-nek most nem volt születésnapja és persze az sem kizárt, hogy simán csak akkor olyan napjuk volt, most meg ilyen. Az mindenesetre biztosan megkönnyítette a koncert élvezetét, hogy Bell ezúttal megköszörülte a torkát, mielőtt felment a színpadra, és az is nagyban hozzájárult az élményhez, hogy a metálszínpad önmagához méltatlan módon jól és hangosan szólt. Így már tényleg nagyot harapott a Demanufacture, a Replica, az Edgecrusher, a Scapegoat, a Martyr meg az Archetype (és persze a Walk nyitánya is), úgyhogy én is beállok azoknak a sorába, akik követelik, hogy ne várjon tíz évet a következő budapesti koncertjével a Fear Factory. (E.E)

  5-6. nap

  Vasárnap
  
  A vasárnapi krónikát kezdjük talán ott, hogy a (még a Hammeren is bitangul szóló) Moby Dick útjára indította a Keresztes vitézt, na meg engem is a nagyszínpad irányába, ahol a basszusgitár női Yngwie Malmsteenjét, Meshell Ndegéocellót szerettem volna megnézni. Épp csak annyi akadálya volt a dolognak, hogy a hölgy nem állt a színpadon. Mint utóbb kiderült, begőzölt valami technikai probléma miatt, odavágta a hangszerét, és levonult. Addig nem is jött vissza, amíg én bírtam cérnával az ő hiányában meglehetősen (figyelem, képzavar következik!) sótlannak tűnő funk-soul szirupot, úgyhogy ezt a meccset 0:0-lal zártuk.
  
  A fiaskó után a Wall of Sleeppel kúrálódtam, és a koncert végére természetesen ki is állíthattam magamról a gyógyult, közösségbe mehet feliratú zárójelentést. Tavaly ugyanitt még akadt némi kötözködnivalóm a módosult felállással, de azóta már rendeződött a helyzet (és egész biztosan merem állítani, hogy nem én szoktam hozzá az új tagsághoz, mert sajnos alkalmam se nagyon volt rá), úgyhogy pontosan úgy csengett minden, ahogyan azt én elvárom ettől a bandától (igen kérem, a Wall of Sleepnek még a lególmosabb riffjei is csengenek). Egyszóval megint csinos masni került arra a bizonyos békebatyura, amit csak ez a banda tud összecsomagolni nekünk.
  
  Olyan megszólalást meg csak a Sziget metálszínpadának mindenkori hangfelelősei tudnak összecsomagolni, amilyet a svéd Evergrey kapott mondanom sem kell, egyáltalán nem megérdemelten. A banda által játszott progpower zene kimondottan az a fajta, amit agyon tud vágni némi technikai hiányosság, de azért az aránytalan megszólalás spanyolcsizmája nem egyenesítette ki a csavarokat és nem szorította ki teljesen az erőt az olyan dalokból, mint a Blinded, az A Touch of Blessing vagy a She Speaks to the Dead (az eleve csavarmentes Unspeakable pedig különösen ütős volt). Ráadásul pedig még az is kiderült, hogy Tom Englund gond nélkül fel tud csomagolni egy új húrt a gitárjára éneklés közben is, úgyhogy bár fél lábon kellett ugrálnia a zenekarnak, nem nagyon lehetett panaszkodni rá: hangban-képben egyaránt jól szerepelt.
  
  Hangzása a Cathedral koncertjének se nagyon volt, a banda diszkódoom zenéje viszont kimondottan az a fajta, amit ennyi nem tud agyonvágni mert ha kijön a színpadra Lee Dorrian, és felemeli a kezét, akkor úgyis felemeli a kezét mindenki a nézőtéren is. Így volt ez most is, szólhatott akárhogyan a Vampire Sun, a Tree of Life and Death, a (még diszkó nélküli diszkódoom) Commiserating the Celebration és a Soul Sacrifice, a hiányzó részeket simán oda lehetett képzelni a zenébe a látvány alapján és ehhez szerencsére elég volt bármikor egyetlen pillanatra a színpadra nézni, aztán lehetett tovább bólogatni elmélyülten és átszellemülten. Ugyanígy nem volt nehéz az imádnivalóan szimpla riffek és a fülbemászóan dallamtalan énekdallamok hallatán odaképzelni mindenkire a nézőtéren a trapéznadrágot (a színpadon persze nem kellett), sem saját magunkra odaképzelni a bajuszt, a szakállt, meg a kalapot, amikor eljött az ideje, hogy elénekeljük: My name is Hopkins. Egyetlen egy dolog volt nehéz, nevezetesen ezután megbarátkozni a ténnyel, hogy vége a koncertnek, és ennélfogva azzal is, hogy ilyet egyhamar nem fogunk újra látni. Mert ilyen banda aztán tényleg nincs sok.
  
  Meg aztán olyan előadó sincs sok, mint amilyen Lord Bishop, akit külföldi létére lehetetlen évente legalább háromszor nem megnézni, ha egy kicsit is tesz az ügyért az ember. Most például még úgy is sikerült őt látni, hogy egyszerre játszott a Cathedrallal, ugyanis rögtön a hagyományos műsora (és a Cathedral bulija) után adott egy akusztikus koncertet is. Mikor a helyszínre értem, már a blues színpad és a közeli kocsmapódium között támolygott a mester (előbbiről jött, utóbbira ment) egy erősen üresedő viszkisüveggel a kezében, és hamarosan a feneke alá is toltak egy széket, hogy ugyan már, kezdjen el játszani. Hát elkezdte, és egy szál magában, egy szál akusztikus gitárral a kezében megcsinálta a Sziget legsúlyosabb koncertjét, amelynek emléke elválaszthatatlanul összekapcsolódott minden jelenlévőben a táncoló lábak által összetört asztalok és padok képével, meg a helyszínre vezényelt biztonságiőr-légió által felmutatott tanácstalan arckifejezésekkel. Ezt eredményezte ugyanis az a tombolás, amit az eredményezett, hogy a teljesen szétcsúszott Lord Bishop eljátszotta a dobozgitárján az összes dalt, ami épp eszébe jutott, Government Suicide-tól az All Along the Watchtoweren át a Knockin on Heavens Doorig. Szerintem innentől fogva bármit írhatok a koncertről, a több úgyis csak kevesebb lesz, maradjunk hát inkább annyiban, hogy találkozunk a következő Lord Bishop-koncerten. Hónapok kérdése a dolog, ez tuti.
  
  Hétfő
  
  A nagyszínpadon természetesen hétfőn is délután történt a nagy dolog, ebben semmi meglepő nem volt, abban viszont újdonságot hozott az utolsó előtti nap, hogy ezután a nagy dolog után egyetlen igazán jó produkciót nem sikerült találni (de még attrakciót se). Nyugodtan ráfoghatnám ezt persze arra, hogy a nagy dolgot elkövető Gathering piszok magasra tette a lécet, mert a Gathering tényleg piszok magasra tette a lécet, de az esti főfellépőkkel azért nem szeretnék ennyire engedékeny lenni. Na de ne szaladjunk ennyire előre.
  
  A Gathering végülis nem mást mutatott be, mint annak a tökéletes zenei ellentettjét, amit a Ministry produkált ugyanebben az időpontban pár nappal korábban. Kaján vigyor helyett kaptunk egy széles, szívélyes, cirka hetvenperces mosolyt Anneke van Giersbergentől, a kerregő zajzene helyett pedig kaptunk zsongást, bongást és csilingelést. Ehhez ugyan nem kellett feltétlenül, hogy hangos legyen, mert szép volt halkan is, de azért az a bizonyos delejes erő ezúttal is a színpad közelébe vonzott, úgyhogy ismét kiadtam a parancsot: előre! Utam olyanok mellett vezetett el, akik ezt a zenét még mindig gótikus metalnak hívják, hát rögtön kaptam is az alkalmon, és az arcukba énekeltem, hogy Kill me with your thoughts, hisz ilyet csak az mond, aki nem hallgatta meg rendesen, hogy milyen dalok is hangzottak el (pl. Shortest Day, In Between, Liberty Bell, Probably Built in the Fifties, Even The Spirits Are Afraid, Saturnine és Broken Glass), de legalábbis nem rendesen. Mindazonáltal a koncert második felében kaptunk gótikus metalt is, a már idézett In Motion Pt. 1-nal ugyanis egy jó kis nosztalgiablokk kezdődött (volt benne Strange Machines, Elénaor és On Most Surfaces is). Zárásként pedig hadd személyeskedjek egy kicsit jött még a személyes gyengém, a Travel is. Most veszem észre, hogy ideírtam a teljes setlistet, szóval valószínűleg elárultam magam, és mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a Gathering úgy en bloc a gyengém, az összes gótikusmetálos, triprockos és pszichedelikus dalával együtt. Ezek szerint most már nem kell tovább alakoskodnom, sem magyarázkodnom, nyugodtan kimondhatom: tőlem ne várja senki, hogy nem mondom azt, hogy ez volt az egész Sziget legjobb koncertje.
  
  Fentebb természetesen csak hatásvadászkodtam és (hízó) disznó zsurnalisztaként viselkedtem, amikor azt mondtam, hogy ezután már semmi értékelhető nem történt, ugyanis még elkaptam egy keveset az Isten Háta Mögött fellépéséből. Bár egész hátul álltam, voltaképp onnan is hallatszott, hogy ez a zene jó, a konferanszokat ellenben már nem értettem, úgyhogy mindennel elégedett voltam. Onnantól meg, hogy két tovaúszó riffbálna zaja között sikerült fölkiabálnom a szomszédos fa ágai közé, hogy Tomikám, hát felmászni oda?!, szinte már kéjgázban fuldokoltam. Méltán.

  6-7. nap

  Na de innentől aztán már tényleg nem volt mellébeszélés, csak mellézenélés, három különböző formában. A Placebo esetében ez ugye körülbelül a papírformát jelenti. Idén nyáron önhibámon kívül már harmadszor tapasztalhattam meg, hogy milyen az, amikor Brian Molko nyilvános unatkozása tízezreket izgat fel, de még mindig tanácstalanul állok a jelenség előtt. Ugyanakkor nem egyedül, mert nem egy embert lehetett látni fejcsóválva távozni, miközben a zenekar nyújtotta a Black Eyed-ot, az Every Me, Every You-t, meg Kate Bush Running Up That Hilljét, mint a rétestésztát. Hamar ráunt egyébként maga a banda is az unatkozásra, mert szűken bő egyórányi játék (vagy inkább játszogatás) után úgy hagyta ott a közönséget a Nancy Boy-jal, mintha az ott se lett volna.
  
  A The Orb produkciója meg olyan volt, mintha maga az ambient house-t megteremtő duó nem lett volna ott a vetítővászon meg a széles pultra kirakott laptopok és ketyerék között. Már a műsor első pillanatában egalizálódott a háttérvetítés és a zene jelentősége, körülbelül tíz perc után pedig fel is cserélődött: egy háttérzenével kísért vetítést láttunk. Ráadásul meglehetősen unalmasat.
  
  Sebaj, gondoltam, majd az Exploited felráz, ahogy szokta. Hát hogy felrázott, az tagadhatatlan, de az is, hogy nem úgy, ahogy szokta. A Placebo koncert végeztével ugyanis a fél Sziget úgy döntött, hogy punkot játszik, és megindult a Hammer színpad felé. (Egyébként maga Wattie is úgy döntött, hogy játssza a punkot hátha valaki nem tudja róla, hogy az és feláldozta a kackiás kis piros tincsét egy daliás piros tarajra. Nem is tudom eldönteni, hogy ő volt-e a menőbb, vagy azok a jólszituált fesztivállátogatók, akik világítós pálcából hajtogatott taréjjal jelezték, hogy mennyire érzik a szigetfílinget.) A tumultus eredményeként elsőre nem is sikerült bejutni a sátorba, ami bizony ritka dolog a metálhelyszínen. Másodikra persze már de, hiszen mint tudjuk, punkot játszani egy élet során úgy egy-két évig szokás, ergo egy fesztiválnapon öt percig is bőven elég. Vagyis aki életének nem abban a szakaszában tart 2006-ban, hogy punkot játszik, az röviddel azután, hogy bement, ki is jött. Noha én sem tartok abban a szakaszban, magam nem akartam így tenni, de kénytelen voltam, mert odabent öt perc ahhoz is elég volt, hogy belássam: az Exploitedet ezredmagammal látni-hallani egyáltalán nem ugyanaz az élmény, mint a nemArtban vagy a Raktárházban. Tudniillik ha kivesszük a hangulatot egy olyan zenéből, aminek jóformán csak hangulata van, akkor nem marad sok minden az Exploited esetében például csak egyetlen tempó, egy hozzávaló riff, meg a hozzávaló óbégatás. Az meg így a maga pőreségében kell a fenének. Na meg persze annak, aki éppen punknak érzi magát.
  
  Kedd
  
  Idén az utolsó nap nem hozta el a szokásos üresedést, sőt, rettenetes tömeget vonzott. A tömeg persze nem Living Colourre jött délután fél ötre, hanem Prodigy-re, pedig hát a Living Colour nemhogy egy Sziget, de egy Montreaux-kaliberű fesztivál utolsó (és összes többi) napját is el tudná adni. Mindegy, ez legyen a tömeg baja, így is akadt azért néhány áll a homokban és lélek a magasban, mikor úgy egy órányi játék után levonult a csapat a színpadról. Sőt, az állak talán még a szokásosnál is nagyobbat csattantak (még homokban is), ugyanis az idén nyári európai Living Colour-bulikat lemondó Corey Glover helyett a Kings X-es Doug Pinnick énekelt a bandában, és ezt sokan nem is tudták előre (más kérdés, hogy sokan még utólag sem tudják, adott esetben úgy sem, hogy ott voltak). Corey Glovernél persze még ez a pentagramos övcsatot viselő langaléta sem tudott jobban énekelni, ugyanolyan jól viszont simán, méghozzá úgy, hogy közben egészen másmilyen is volt, mint az, akit helyettesített. Persze nem csak Pinnick füstösebb, rockosabb orgánuma helyezte új megvilágításba a dalokat, hiszen szokás szerint Vernon Reid, Will Calhoun és Doug Wimbish is aktívan machinált minden mozdítható hanggal és ütemmel, és tetemes szólókkal is tarkították a műsort (pedig a fesztiválra való tekintettel önmagukhoz képest egész puritán módon álltak ki: két laptop helyett egy, ötven pedál helyett huszonöt, tíz gitár helyett öt, stb). Meg sem kísérelném leírni, hogy mit tudtak művelni a Middle Mannel, a Memories Can Waittel, a Type-pal, a Go Away-jel, a Funny Vibe-bal, a Flyinggal vagy a Sacred Grounddal, azt viszont mindenképpen megjegyezném, hogy a Looking for Love képében még egy Kings X-nótát is beleszorítottak (a maga robosztus teljességében) a műsorba, mert ez is nagy húzás volt. A végén a Cult of Personality és a Times Up meg szimplán sláger, mert a Living Colour olyat is tud. Nota bene: Doug Pinnick és a Living Colour tagjai mindent tudnak, amit a zenével kapcsolatban csak lehet, de igazán nagyok attól lesznek, hogy azt is tudják, mit akarnak, mit szabad és mit érdemes. Na hát ezért szerették volna világszerte tízezrek látni ezt a kuriózumszámba menő koncertet.
  
  A Stooges-t persze már Budapesten is tízezrek szerették volna látni, és látták is, hiszen ebben a zenekarban pontosan az az ember énekelt, aki régen is: Iggy Pop, őt pedig ugye nagyon szereti mindenki, mert ő maga a rock and roll (meg a punk is, de mindegy), a rock and roll pedig nagyon menő dolog. (Megint) más kérdés, hogy amint az előző koncertnél néhányan azzal nem voltak tisztában, hogy ki énekel, úgy itt nagyon sokan valószínűleg azzal nem voltak tisztában (de legalábbis nem foglalkoztak), hogy ki van még ott azon kívül, aki énekel. Abból a szempontból persze igazuk is volt, hogy zenészként ezek az emberek senkik együtt viszont mégis csak a Stooges-t alkotják, aminek abból a szempontból volt némi jelentősége, hogy Stooges-számokat jöttek játszani, például a 1969-t, az I Wanna Be Your Dogot, a TV Eye-t, meg a Dirtöt. Persze aki csak érezni akarta a rock and roll fílinget, meg ugrálni szeretett volna, annak nyilván az is mindegy volt, hogy mi szól ahogyan az is, hogy a lendület úgy három számmal a zenekar után futott be. Ez utóbbi tézis bizonyítást is nyert, hiszen az ugrálás már az első három szám alatt is ment. A No Fun alatt meg már a színpadon is, méghozzá egy ideig a kergetőzéssel együtt, a frontember ugyanis meginvitálta a rajongókat a pódiumra, a biztonsági őrök azonban ezt nem értették. Szegények. Közben Iggy-n egyre lejjebb csúszott a farmer, úgyhogy ugrálás és bólogatás közben elmélázhattunk rajta, hogy fazont gyantáztatni vajon punk-e vagy rock and roll sőt, még arra is volt idő, amíg újra fel nem hangzott zárásként az énekest már négykézláb csaholva találó I Wanna Be Your Dog, hogy rájöjjünk: ilyen közel a hatvanhoz már lehet, hogy gyantáztatni se kell. Na ez a számadat az, ami miatt a koncertet pontosan annyira jogosan lehetett szánalmasnak titulálni, mint amennyire zseniálisnak. Kérem a kőzáport (közben szakadatlanul tapsolok a zenekarnak).
  
  Ezután belenéztem az Ensiferumba is, amire meg csak annyit tudtam mondani: kérem a következőt. A stratovariusi és a lakodalmas pogány-folk-black hagyományokat persze élőben is díjnyertesen ötvözi a finn kvintett, nem is az öt zenész koncertprodukciójával van baj. A baj a stratovariusi és a lakodalmas pogány-folk-black hagyományokkal van, meg azzal, hogy ezeket valaki követi, sőt ötvözi is.
  
  Na és akkor az a bizonyos következő, ami egyben az utolsó is volt. Kérni mondjuk nem nagyon kellett, jött magától is, hezitálás nélkül, de hát a Morbid Angel már csak ilyen: nyomul előre, amerre lát. Jelenleg éppen a múltba, hiszen David Vincent visszatérése után egy másik régi tagot is visszahozott a banda, nevezetesen Erik Rutan gitárost, így most már egy az egyben a klasszikus Domination-albumos felállásban dolgozik a négyes. Lehetne ezzel persze kötözködni, lehetne számon kérni a teljesen elfelejtett új dalokat, de hát kinek van ideje, ereje, kedve erre, amikor egy Pete Sandoval dühöngi az ütemeket, amikor egy Trey Azagthoth és egy Erik Rutan tekereg versenyt a gitárja nyaka körül szólókat bűvölve és amikor egy David Vincent gonosz baritonján szólal meg a Rapture, a Chapel of Ghouls, a Maze Of Torment, a Sworn to the Black, a Where the Slime Live, a Pain Divine, meg az Immortal Rites? Jóérzésű rosszérzésű embernek biztos nem, hiszen death metal ennél zeneibb nem lehet, sem zene ennél deathmetalabb. A Sziget metálszínpada előtt pedig csupa jóérzésű rosszérzésű ember jött össze aznap, úgyhogy az egybegyűltek a lehető legnagyobb elégedettséggel írták be személyes történelemkönyvükbe az idei Szigetet a God of Emptiness utolsó hangjaira. Így tettem én magam is. Nagyon jól tettem.
  
  A nagy szavakat pedig továbbra is szeretném mellőzni, úgyhogy maradjunk annyiban: jövőre is lesz, jövőre is megyünk.



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Sziget fesztivál

 programajánló: 
2018. október 21.
Axel Rudi Pell, The Unity, Chris Bay Budapesten
2018. október 23.
Kataklysm, Hyporcisy a Barba Negra klubban (Barba Negra Music)
Uriah Heep az Akvarium Klubban
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Sons Of Apollo, Kip Winger acoustic
FEZEN ´18
Rockmaraton 2018 - 2. rész
Rockmaraton 2018 - 1. rész
EFOTT ´18
FEZEN 2018 – 1. nap (Helloween, Epica, Delain)
Judas Priest, Ordog
Joe Satriani - What Happens Next World Tour 2018
Exodus, Savage Messiah
 kiemelt 
Hammerfall, Armored Dawn a Barba Negra klubban
  
A heavy metal egyik újkori zászlóvivője, a svéd Hammerfall, töretlen népszerűséggel járja a világot

Gus G az A38-on - Fearless European Tour 18
Dead Daisies - Welcome To Daisyland – EU Winter Tour 2018 - Barba Negra Music Club
Pro-Pain, Don Gatto, Hemlock, Stonedirt a Durerben
Infected Rain + Over My Dawn novemberben a Blue Hell-ben
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 szemtől szembe    grindrise    suffokate    stereochrist    farrelly     született feleségek    hory gergely    cameron    war of ages    grand mexican warlock    david fincher    érdi tamás    death feast    alkonost    sean paul    poison alley    imperial never say die    eyes    audun kleive    vagy     trent reznor    arcadia    presidance: hungarythm    billy the kid    orden ogan  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2018 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!