beszámoló [fesztivál]  2006. szeptember 17. vasárnap   14:38

nincsen hozzászólás

  Minden korábbinál több külföldi fellépővel csábított, és minden korábbinál több esővel és sárral taszított az idei mezőtúri Wan2 fesztivál, de mi nem estünk hasra és álltuk a sarat. Úgy is mondhatnánk: We did it.
  
  Megtette a (kétórás fesztiválnyitó felhőszakadás után színpadra lépő) 6test is. Azt, amit megkövetelt a haza. Magyarországon körülbelül ennyit követel a haza egy zenekartól.
  
  Jó kérdés az is, hogy a Mangod Inc.-től ki mit követel, vagy vár el. Aki CDT-zenét, az nyilván két nappal később, ugyanezidőtájt, ugyanennél a színpadnál érezte jól magát, és nem ekkor, de ezt inkább ne feszegessük, mert felesleges oppozícióba állítani a Mangod Inc.-t a C(DT)-vel, ha egyszer láthatóan maga sem akarja saját magát. Az oppozíció megtörtént már, a Mangod Inc. elunta a szüleje meséjét (meg a meddő vitatkozást), maga mögött hagyta hát a törzsét meg az egész őserdőt, elment a városba, metróra szállt. Láthatóan jót tett neki az új környezet, hiszen itt áll előttünk (ezúttal épp a színpadon) az urbanizált hangzásával, rengeteg jófajta dallammal, saját dalokkal és CDT-szerzeményekkel, mosolyog és láthatóan jól érzi magát mi meg csak azt tudjuk mondani neki, amit a szívesen látott vendégnek szokás: isten hozta.
  
  A Pokolgép meg hozta magával az Ördögöt, a templomot, az orgonát, az éjfélt, meg a magyar heavy metal másfél évtizeddel ezelőtti aranykorát. Na de nem, ne ássunk sírokat, legyünk jók és valljuk be, hogy áll még az a templom, és állni is fog, amíg Joe bácsi prédikál. A miserend persze ezúttal is a szokásos volt, meg minden más is: a zsoltároskönyvek már maguktól nyíltak ki a közönség soraiban a Győzd le a gonoszt, A háború gyermeke meg az Éjféli harang című fejezeteknél, az atyák és a fiúk is együtt énekeltek Joe bácsival, közben Nagy Dávid együtt szólózott Kukovecz Gáborral, a heavy metal meg élt, él és élni fog.
  
  Közben Neck Sprainék meg csak izzadnak a műhelyükben, óriási élvezettel, néha maguk elé köpnek, és megtörlik a homlokukat az alkarjukkal. Nem kell hozzá lángoló proletárlelkület, hogy idillinek találja a szemlélő ezt a látványt, mert tényleg az. Úgyhogy ha épp élőben és nyilvánosan teljesíti túl a tervet a zenekar (mert a tervet mindig túlteljesíti, ez egyértelműen látszik), akkor nem lehet visszakozni, nekünk is fel kell tűrni az ingujjat. Mezőtúron már másodszor tűrtük fel azóta, hogy a brigád jelenlegi tagsága összeállt az előző alkalom óta a régi munkadalokat szinte már teljesen kiszorították az újak a koncertprogramból, a derék kartársak is tovább férfiasodtak (de vajon még meddig folytatják?!), és tán még jobban is égett a kezük alatt a munka, mint tavaly. Mivel én is szeretnék olyan lényegre törő lenni, mint ők, lefordítom magamat: mindjárt itt a Neck Sprain-lemez, javarészt arról játszott a banda, amelynek tagjai egyre csúnyábban szakállasak, és valami veszett módon döngöltek. Mi ezt nagyon szerettük ott és akkor, és máskor, máshol is nagyon szeretjük. Sanyi, Misi, Levente és Pityesz jómunkásember, amit mi sem bizonyít jobban annál, hogy a koncert végére már a legpiperkőcebb fesztiválozók is tökéletesen otthon érezték magukat a sártengerben.
  
  Ez pedig nem jelent mást, mint hogy mindenki készen állt az Entombed koncertjére. Szívem szerint ugyanúgy méltatnám e hasábokon is a csapat fellépését, mint ahogy ott a helyszínen tettem sokadmagammal, mert mégiscsak az lenne a stílszerű - de hát azt mégse írhatom ide, hogy blöááááááááá, úgyhogy igyekszem megfejteni a megfejthetetlent. Rögtön jelezném, az Entombed nem úgy megfejthetetlen, a szó magasztos értelmében, hanem úgy, hogy egyszerűen nincs mit magyarázni rajta, ergo ezen a koncerten sincs. Jött négy ember, egyikük szebb volt mint a másik, és imádnivalóan ordenáré módon zenéltek. Nem gyöngyöt vetettek a disznók elé, hanem öntötték a moslékot ami jár, az jár, fanyalogjon az, aki nem röfögni ment. Már ha tud, mert a közönségen körülpillantva egyértelmű volt, hogy még az is szürcsölt, aki nem akart. De hát mi mást is tehetett volna bárki, amikor olyan örökbecsű nótákkal takarmányozott a négytagú svéd death and roll TSZ, mint a Damn Deal Done, az I for an Eye, a To Ride Shoot Straight and Speak the Truth, Roky Eriksson Night of the Vampire-je vagy a When in Sodom? Arról meg aztán nem is beszélve, hogy még a Wolverine Blues album felét is lenyomták Eyemastertől a Hollowmanen át az Out of Handig, és olyan réges-régóta romlott darabokat is kevertek a tápba, mint a Revel in Flesh vagy a Supposed to Rot.
  
  Közben a szép zenészek egyre szépültek, Alex Hellid gitáros ledobta a kukássapkáját, miután jól teleizzadta, Peter Starjnvind dobos ugyanígy tett a maga tökfödőjével, a villanyszerelőbakancsos, susogónadrágos, Rotten Sound-pólós L. G. Petrovnak pedig két perc alatt három tincsbe rendeződött az a négy szál haja, úgy lóbálta, miközben bömbölt és szó szerint hajbókolt a maga koordinálatlan módján a nézőknek. Utóbbiak meg bárhogy is festettek a koncert előtt két-három dal alatt egy emberként hozzászépültek a zenekarhoz, és (civilben) vállalhatatlan (ez esetben tehát etikett szerinti) módon végighőbörögték az összes elhangzott mocskos-tapló Entombed-himnuszt. Olyan gyönyörű volt az egész, hogy sárba lábad a szemem, ha visszagondolok rá, ennek megfelelően egy udvarias kéréssel szeretném zárni soraimat: még Entombed-ot, még Entombed-ot, akarom, értitek, a-ka-rom, blöááááááá!
  
  Az Edguy koncertje mindeféleképpen vicces lett volna, de az Entombed után különösen az volt - és ezzel sajnos egyáltalán nem Tobias Sammett humorára akarok utalni, az ugyanis ezúttal olyan ócska poénokban merült ki, mint hogy a Save Us Now-t Shave Us Now-nak konferálta az énekes. A bibi az, hogy az egyetlen biztató dolog épp az ő (alkalmasint egész találó) humora volt ezzel a bulival kapcsolatban. Innentől aligha kell részleteznem, hogy milyen volt a germán humorheroldok riff-, szóló- és skálaorgiája, úgyhogy nem is keresnék rá frappáns jelzőket, kibököm egyszerűen, hogy: dögunalmas. Kombinált jegyet kaptunk egy rádiókabaréra, egy Yngwie Malmsteen és egy Helloween-koncertre és egy olyan divatbemutatóra, ahol Klaus Meine kollekciói vonulnak fel: (a szokásosnál kevésbé, de azért még mindig kellőképpen) csicsás ruhadarabok, ízléstelen sikolyok, sületlen viccecskék, sehonnan sehova tartó szólók váltották egymást, elhangzott a Fucking with Fire, a Tears of a Mandrake, a Superheroes, meg hű de exkluzíve az Avantasia-lemezek címadó nótája is. A végén a Vain Glory Operánál azért megvillant, hogy (valaha) tud(ott) ennél többet is ez a banda, de ez már nem osztott, nem szorzott, sírás lett az este vége.
  
  A pénteki nap eleje meg újabb eső, a változatosság kedvéért. A kora délutáni időpontba alázott First Blood a vihar leple alatt le is tudta a fellépését, úgyhogy a Tankcsapda-vérvonalban közvetlenül a Depresszió egyáltalán nem hiányzó láncszeme után következő Road fellépésére lehetett száradni. Utána meg stílszerűen a frissen osztott Krisna-kaját ízlelgetve lehetett csodálkozni azon, hogy a Replika milyen magától értetődő módon rakta bele az egyik dalába a Sepultura Spitjének riffjét. Így telnek az órák egy átlagos fesztiválnapon Mezőtúron.
  
  A Blind Myself-koncert kezdetére nagyjából minden visszakerült a megszokott kerékvágásba, habár a konferanszok alapján a zenekar elég feldúlt állapotban lehetett. Ez a feldúltság persze egy Blind Myself-dalnak csak jót tud tenni, úgyhogy az se baj, ha tényleg így volt de ha nem volt így, akkor is jól volt, mert a kellő (tehát a megszokott) mértékben mindenképpen feldúlt volt az elvárható Blind Myself-sztenderdekből és új dalokból összeállított buli. Amilyen elszántsággal üvöltötte előbbieket, és amilyen lelkesedéssel fogadta utóbbiakat a színpad előtti dagonyából egy csapásra kinőtt, nyakig sáros Blind Myself-rajongókból álló youth crew, az alapján biztosra lehet venni, hogy nem egy ember várja már tűkön ülve a készülő új lemezt.

  Nem irigylem azokat, akik az Agostic Frontért utaztak órákat és fizettek ezreket aznap, mert az idejükért, energiájukért és pénzükért cserébe kerek harminc percig egyensúlyozhattak a színpad előtti tócsákban NYHC-nótákra. Nyilván nem várt persze senki két és fél órás, szólókkal és vendégzenészekkel tarkított An Evening with Agnostic Front-ot, de azért egy olyan hosszúságú koncertre joggal számíthattunk, amilyet tavaly adott az A38-on a csapat. Vagy akár egy olyanra, amilyet előző nap az Entombed produkált, hiszen a svéd banda sem intellektuálisabb, progresszívebb, vagy művészibb, mint az Agnostic Front, és mégis sikerült neki megfelelő terjedelemben szórakoztatni a nagyérdeműt. Az érem másik oldala persze az, hogy az Agnostic Front sem rosszabb zenekar, mint az Entombed (Roger Miret például ugyanolyan szépen mondja azt, hogy ua-ua-ua, mint L. G. Petrov azt, hogy blöáááá, és Vinnie Stigma is tud olyan bárdolatlan bájjal riffelni és izzadni, mint Alex Hellid), úgyhogy az vitathatatlan, hogy ez a félóra igen jól sikerült. A színpadon cikázó zenészek tüdejüket kiköpve pattogták, a trutyiban álló nézők pedig lélegzetvisszafojtva óvatoskodták végig a Victim in Paint, a Hardcore! (The Definition)-t, a Crucifiedot, a One Voice-t, szóval ez most nem egy olyan klasszikus értelemben vett embergúla-építős hardcore buli volt, de cserébe legalább a Gotta Go alatt a színpadszélességű sártócsa tükrében új értelmet nyertek a From the east coast to the west coast gotta gotta gotta go sorok. És hát az is kiderült fél óra alatt (már ha eddig nem lett volna világos), hogy az Agnostic Front is azon hardcore-csapatok közé tartozik, amelyek nemcsak ideológiai és gimnasztikai, hanem zenei szempontok alapján is értékelhetők. Néhány érvet viszont még elvártunk volna tőlük (köztük is legfőképpen a United Blood című ellenérvet), úgyhogy a szösszenet végén a hallottakkal elégedetten, a nem hallottakat hiányolva kezdtünk a keleti és nyugati partok irányába lavírozni.
  
  A szürkületi időzónában a Tankcsapda színesítette a programot, legnagyobbrészt egy fekete-fehér felemelt középső ujjal, amit megannyian tökéletesen indokoltan üdvözöltek felemelt kis- és mutatóujjal. A régi és az új nóták eddig nagyjából állandónak mondható egyensúlya ugyanis ezen a nyáron egyértelműen az előbbiek, és azon belül is a Baj van!! demó irányába borult fel a Tankcsapda koncertprogramjában, aminek persze csak örülni tudott az ember. Egy Tetoválj ki, egy Világ proletárjai, egy Fordulj fel, egy R n R-nak hívott meg egy Tankcsapda között azért Füst és lábdobbal, Rock a nevemmel, miegyébbel bemutatásra került az új album is, és ennek is csak örülni lehetett. Ahogy annak is, hogy idén senki nem célozta meg valami fegyvernek látszó tárggyal Lukácsot tetszésnyilvánítás vagy önkifejezés ürügyén, meg annak is, hogy ezúttal nem esőben ültek a fiúk ölébe a lányok. Mert hogy úgy egyébként beleültek, ahhoz semmi kétség nem fér: a zenekar hozta a papírformát nagy elánnal, bika hangzással, így hát a fiúk és a lányok is hozták, tapssal, hurrával, nagy-nagy hejehujával, egymás nyakába ugrálással, ölbe üléssel. Csupa öröm volt ez a koncert, na.
  
  A papírformát az Apocalyptica is hozta, és körülbelül ugyanannyira hozzá is vagyunk szokva az ő papírformájukhoz, mint a Tankcsapdáéhoz. Kilenc hazai, és az összes, közeli (tehát magyarok által látogatott) külföldi fesztiválokon adott koncertje révén ugyanis a banda már aligha tud meglepetést okozni nekünk, pláne, hogy nekik Baj van!! demójuk sincs. Van helyette Apocalyptica Plays Metallica by 4 Cellos albumuk, de azt meg mindig bőven citálják, úgyhogy most sem estem hasra a Master of Puppets-től meg az Enter Sandmantől. Sőt, a banda koncertprogramjában mostanára már ezekkel a nótákkal egyenrangú pozícióba emelkedett Fisheye-tól, Life Burns-től és Bittersweettől sem, mert lassan már azt is pontosan lehet tudni, hogy melyik mikor következik a műsorban. Azt sem mondanám persze, hogy fejvesztve menekültem a négy csellós és Mikko Sirén dobos crossover partijáról, mert az Unicum-töltőállomás, vagy valamelyik sörölde padjain majdnem olyan kényelmesen és kedélyesen elüldögélhetett az ember a koncert közben, mint a vonósnégyes tagjai a koponyás trónusaikon. Csak hát az is az igazsághoz tartozik, hogy nézőként valamiért mégsem akaródzott felugrálnom és headbangelnem olyan sűrűn és hevesen, ahogy azt a zenészek tették. Így viszont már ott tartottunk, ahol a part szakad: odahaza kényelmesebb a fotel, a sör és az Unicum is olcsóbb, és az Apocalyptica is pont azt játssza a lemezjátszóból, amit én szeretnék. Vagy akár meglepetést is tud okozni, ha a shuffle gomb meg én úgy szeretnénk. Száz szónak is egy a vége: cirka másfél órányi különleges és minőségi háttérzenével zárult a fesztivál második napja.
  
  A harmadik meg igen nehezen, ücsörgéssel, téblábolással, eseménytelenül indult. Még csak nem is esett, úgyhogy az Iron Maidnem koncertjéig kellett várni, hogy történjen valami. Kiszámíthatóságról persze e banda esetében is beszélhetünk, de tribute-zenekarként egyrészt eleve részleges felmentése van ebből a tárgyból, másrészt pedig esetében a kiszámíthatósaág azt is jelenti, hogy a kihagyhatatlan The Evil That Men Do, The Number of the Beast és Hallowed Be Thy Name mellett mindig műsorra kerülnek élőben ritkán hallható, különleges nóták is. Ezek a dalok többnyire maideni mércével ritkán hallhatóak és különlegesek, ezúttal azonban maidnemi lépték mellett voltak azok, ugyanis két újabb darab, a Wicker Man és a Wildest Dreams került elő a sztenderdek mellett a Trooper alatt meg még egy brit lobogó is előkerült, úgyhogy az illúzió tényleg tökéletes volt. És ezt bizony sok, saját(nak álcázott) dalokkal zsonglőrködő szemfényvesztő banda irigyelheti, de nagyon.
  
  A Hétköznapi Csalódások nem tartozik közéjük, ez a csapat ugyanis akár Merle Travis 16 tons-ából, akár József Attila valamelyik verséből, akár teljesen saját ötletből született nótát játszik, az mindenképpen valóságos. Úgyhogy valóságos fesztiválhangulatot is elég könnyen tudnak teremteni Megyeriék, és sikerült nekik most is, mert volt József Attila-versre írt (mondjuk Keresek valakit) és teljesen saját dal (pl. Szélsődal) is, meg elnyomták Merle Travis 16 tons-át (a 16 tonnát), sőt a Ramones Blitzkrieg Bopját is. Egyszerű dolgokat hadd ne bonyolítsak már: jó volt.
  
  A Depresszió idei koncertje alatt nem esett, viszont a zenekar egyszerre játszott Franciaország és Brazília nemzeti tizenegyével. És alulmaradt.
  
  Alig két órával a fesztivál (érdembeli) vége előtt már bele mertem gondolni a hihetetlen ténybe, hogy mindaddig egyetlen koncertet sem vágott haza a hangzás. Nem kellett volna, tíz perccel később ugyanis ott állt a színpadon a Paradise Lost, játszotta az egyik legjobb új dalát, a Dont Belongot, a refrénben Nick Holmes remekül előadott remek dallamokban egy kis megértést kért, csak épp mi nem értettünk semmit belőle, a tragikus megszólalásnak köszönhetően. Nem kenyerem a technikai részletek boncolgatása (ezt inkább meghagyom azoknak a zenészeknek, akikből nem lett zenész), úgyhogy maradjunk annyiban, hogy fájt a dolog, de ennyi nem tudott eltántorítani attól, hogy jól érezzem magam. És az sem tudott eltántorítani tőle, hogy a Paradise Lostnak állítólag rovott a múltja és hiteltelen a jelene, mert szerintem nem az. Nahát, micsoda alak vagyok.
  
  Nahát, micsoda koncert volt ez. A nyamvadt hangzástól eltekintve minden a helyén volt benne, vagyis nemcsak a hangzás volt fájdalmas, hanem a dalok is, ami esetükben közismerten pozitív jelző. Mea culpa, én pont így képzeltem el ezt az egészet (és nem arra akarok utalni ezzel, hogy majdnem ugyanezt a műsort láthattuk egy évvel korábban a Sportszigeten is a bandától). Kijött az öt fickó, Nick Holmes megkapaszkodott a mikrofonjába, a szél belekapott a hajába, Greg Mackitosh és Aaron Aedy felvette a maga jellegzetes riffelőpózát, Stephen Edmondson arcán megjelent az a jól ismert kifürkészhetetlen kifejezés, Jeff Singer beszámolt és azonnal lehetett tudni, hogy sínen vagyunk. Nem éppen bálványozni való alakok ők öten, mert az önként vállalt pokoljárásuk (vagy ha úgy tetszik, a metálmennyországból való kiűzetésük) óta kimondottan egyszerű (felnőtt öröm)zenészek hatását keltik, de (talán éppen ezért) úgy tudnak odaállni a színpadra, hogy pont azt látja az ember, amit látni szeretne egy rockkoncerten. És azt is hallja, tökmindegy, hogy mikor íródott az éppen elhangzó dal. Szólhatott az Embers Fire vagy a Redshift, a Hallowed Land vagy a Close Your Eyes, a True Belief vagy az Erased, sőt, akár a So Much is Lost is, egyikből sem hiányzott semmi. Sőt, az As I Die-ból sem hiányzott a hörgés, voltak helyette ugyanis kellemes énekdallamok, és szerencsére a koncert végéről sem hiányzott a One Second albumot a címadó dal mellett kötelezően képviselő Say Just Words. Mindennek köszönhetően pedig a koncert olyan jó és kerek volt, hogy utána már nekünk sem hiányzott semmi, sátrat bontottunk hát.
  
  Ezt látta-hallotta-tette tehát az Underground magazin delegációja idén Mezőtúron. Úgy is mondhatnám: So Did We. Uff.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: