film [filmszemle] 2006. szeptember 1. péntek 15:14
nincsen hozzászólás
szerző: imetaRománc és cigaretta Hazai bemutató: 2006. augusztus 31.
Kate Winslet, Christopher Walken, Eddie Izzard ,Mandy Moore, Mary-Louise Parker,Steve Buscem,James Gandolfini, Susan Sarandon. A cigaretta és románc színészgárdája legalább olyan pikáns, mint maga a film. Első ránézésre különösnek tűnik, hogyan verbuválódott össze ennyi (főként) drámai színész egy szatirikus-álmusicales film kedvéért. A válaszokat nem az alaptörténetben kell keresnünk, ahol is a kapuzárási pánikba eső, külvárosi apuka félrekacsint, és anyuka mindezért kiveri a balhét. A teljesen hétköznapi, és ezerszer lerágott alapsztori tálalása az, ami merőben más, mint amit eddig kihoztak belőle.
John Turturro filmográfiáját végignézve az önirónikus hangvétel egyáltalán nem meglepő. Voltak olyan félresiklásai, mint a Kismenő, vagy a Ki nevel a végén?, az évek alatt sehogy sem talált megfelelő párra a sokat emlegetett Nagy Lebowski. Idáig. A cigaretta és románc nem egy szokványos film, egyrészről azért, mert folyamatosan (rá)énekelnek benne, másrészről azért, mert hangulat kell hozzá. Kicsit olyan, mintha magát a mozit figurázná ki vele a rendező, a filmkészítés minden illúziójával és manipulációjával együtt. Mintha folyamatos bizonytalanságban akarná tartani a nézőt, újabb és újabb műfajidegen megoldásokkal rukkol elő. A West-Side Stroytól a Hairen, vagy a Mindhalálig zenén át ráismerhetünk megannyi filmes utalásra és életérzésre, a mindennapok elleni lázadástól kezdve a marihuánás lázálmokig. Bár a film központi témája a szerelem, a szerelmesek itt önmaguk karikatúrái, maga a szerelem is csak egy szappanbuborék, Turturro torz tükröt tart az élet hamis értékei elé, és a zárt ajtók mögötti valóságot mutatja meg. A karakterek sematikusak, eltúlzottak, egy-egy archetípusként jelenítik meg a családmodelleket, az egymásra épülő kapcsolatrendszereket, a reakció-típusokat. Mindezt segítik a színek és helyszínek. Kate Winslet harsány jelmezeiben és vörös hajával nem pusztán a házasságtörő utcalányt személyesíti meg, hanem a mindannyiunkban élő obszcén szexualitást is. Mary Louis Parker a maga harmincvalahány évével borzongatóan disszonáns látvány, mint rágózó tinédzser.Christopher Walken saját filmszerepeit karikatúrázza az „örökvesztes”, „örökhantázó” fivérrel. Mandy Moore korunk meghasonlott Júliájaként szeret, vagy inkább szenved, egy újabb meglepő szerepvállalás a Britney Spears nyomvonalról induló tinidalnoktól. James Gandolfini, és Susan Sarandon házaspárként nemcsak a film központi figurái,de az emberi életvonal fontos állomáspontját is képviselik. Mikor már a közepénél látni a végét, minden egyformán szürke és céltalan. És büdös, mint a cigarettafüst. A halál mindennek a lezárásaként érkezik, kicsit kilibbenti a filmet az önirónikus pályáról,éppen mikor az ember kezdene belesimulni ebbe a kifordult világba, de hát éppen ez a lényeg benne, hogy jön, és vége. Az elvarratlan szálaktól és tüdőráktól elcsendesült befejezésben valahogy kifelejtődik a konklúzió, vagy a szándék is ez volt, ki tudja? A történet így marad az, ami az elején, csupasz váz, a mindennapok tragikomikuma, ami sehova se vezet, csak éppen huszonnégy órában őrlődünk benne. Tom Jones meg jól ráénekli, hogy: „My, my, my, Delilah, Why, why, why, Delilah...”