film [filmszemle] 2006. augusztus 30. szerda 17:18
nincsen hozzászólás
szerző: imetaVadászpilóták Hazai bemutató: 2006. augusztus 31.
Ha a francia légierőt akarták propagálni az alkotók ezzel a filmmel, tökéletesen sikerült. A moziból kifelé kamaszos lelkesedéssel ábrándoztam róla, hogyha egyszer ismét pályaválasztás elé kerülök, kizárólag vadászpilóta leszek és valami vagány becenévvel hódítom majd a légtereket. Mégse mindennapos élmény, hogy az ember az Alpok felett kering. Már az első tíz perc után biztosak lehetünk benne, hogy a Vadászpilóták teljesíti mindazt, amit a címe sugall. Ez a leporolt Top Gun minden kétséget kizáróan felveszi a versenyt popcornos és amerikai elődjével. Sőt. Filmben még nem érezhettük ennyire a pilótákat érő fizikai nyomást, mint itt. A történetet most se bonyolították túl, mi más is lehetne manapság a megfelelő veszélyforrás, mint a terrorizmus? (Bruce Willis óta talán minden valamit magára adó akciószínész megmentette már legalább egyszer a világ polgárait egy globális robbanástól.) Eltűnik egy vadászgép, feltűnik két másik, nemzetközi szálak gabalyodnak, bombák élesednek, csak most a „sanzelizé” a célpont és nem a „vájtháuz”.
Az ilyen típusú filmek általában szinte azonnal a tékák polcain landolnak, ami kivételessé teszi a Vadászpilótákat az a teljes vásznú élményrepülés, ha háromdimenziós lenne, mehetne egyenest a cirkuszba. Csavarodó felhőpamacsok, gyors spirálok fejjel lefelé, egy kis körbeforgás, mindez a képeslap-kék ég előtt... valóban gyönyörű. Maga a történet kellően szórakoztató, csipetnyi francia humorral fűszerezve, ami tökéletesen elveszi a komolykodások élét, és nem is engedi, hogy másként tekintsünk rá, mint egy mozijegynyit érő látványfürdőre. Nem csak a helyszín francia, de a hölgyek is azok, régen mutogattak ennyi formás lábat egymás után egy filmben. Bár ezek a lányok már egyáltalán nem olyanok, mint Top Gun-os elődjeik. Célratörők, és ha kell, bizony rátenyerelnek a rakétakilövő gombra. Talán pont e miatt a túlzott feminista hangvétel miatt válnak a romantikus pillanatok kissé mosolyogtatóvá. Nagyobb színészneveket se kell keresnünk a stáblistán, sehol egy Tom Cruise, nem igen nőnek egymás fejére az alakítások. Papírforma szerint mindenkinek akad párja, a csendesnek a nagyszájú, az öregnek a kezdő, és a szépségről most is kiderül, hogy szörnyeteg. Az aláfestő zene pergő, gyorsan fogyasztható, mint maga a film. (csak a líraibb átvezetéseknél akad egy kis döccenő) Talán pont a végkifejlet a legingerszegényebb, meglepő, hogy nyitva hagyják a befejezést. A remélt folytatás miatt? A banális sztori és az előre borítékolható fordulatok ellenére érdemes beülni egy „felhővasutazásra”. A látványban csalódni nem fogunk, de ne is várjunk többet ennél.