szerző: imetaTávkapcs Hazai bemutató: 2006. augusztus 31.
Adam Sandler komolyan is képes komolytalankodni. Persze jobban illene ide a félkomolyan kifejezés, hiszen most se tudták elhagyni mellőle az altesti poénokat. Az idei kínálat egyik legígéretesebb vígjátéka a Távkapcs, egy kicsit intellekutális, egy kicsit alpári, egy kicsit elgondolkodtató, egy kicsit hollywoodi, pontosan az a fajta turmix, amit mindenki saját ízlése szerint fog lenyelni.
Michael Newman (Sandler) egy titokzatos idegentől kapott távirányítóval próbál kikerülni a mindennapok nyomasztó feladatai alól, de a folyamatos gombnyomkodás és a technikai útmutató hiánya súlyos következményekkel jár. Miután rájön, hogy nem tudja többé irányítani az életét, megpróbálja behozni azt, de az elvesztegetett éveket már nem adhatja vissza semmilyen trükk.
A mulatságosan induló történet (mint az látható a fentiekből) szomorkás moralizálássá válik az utolsó félidőre, ami elég szokatlan egy Sandler vígjátéktól. Mintha az alkotók nem akartak volna pusztán a szórakoztatásnál és az alapötlet kiaknázásánál maradni. Pedig mennyivel jobban értenek ahhoz! A szájbarágós erkölcsi mondanivaló sehogy sem passzol ahhoz a gyermeteg őrültködéshez, amit főhősünk művel a távirányítóval, és kissé megtépázza a történet egységét. Mintha két külön filmet néznék, két külön idősíkban.
A színészek azért vígjátékhoz illőn teljesítenek, ha nincs is nagyon miből építkezniük. Az abszolút főszereplő Sandler mellett ki tudja miért, Kate Beckinsale tűnik fel, aki sokadik filmje után se tudott meggyőzni arról, hogy dekorativitásán túl bármilyen színészi kvalitás szorult volna belé. Mindegy, jól mutat a vásznon, aggódó feleség meg szinte bárki lehet. A Dr. Szöszi cukormázból megismert Jennifer Coolidge már-már teljesen lényegtelen mellékszereplőként csücsörít és domborít, talán egyetlen értékelhető jelenete, mikor leveszik róla a hangerőt. :)
Christopher Walkenről nem érdemes elsorolni, hány blődli és zseniális szerepre bólintott már rá életében, hasonló karaktert is játszott már, ha nem is ez élete alakítása, nem nyúlt annyira mellé, mint a J.Lo-s Giglivel. Abszolút kiemelkedő egyénisége azonban a filmnek minden kétséget kizáróan David Hasselhoff, akire úgy passzol az önelégült, szexista, tapló vezérigazgató szerepe, mintha ráöntötték volna. Hihetetlen, hogy mennyire működhet, mikor az ember hajlandó totálisan lejáratni saját magát. Ha másért nem, ezért a sátáni vigyorért érdemes jegyet váltani. A gyors váltásokkal ugráló cselekményben akad pár felesleges forduló, pár felesleges kiló, pár fárasztó poén, de mindenképpen megér egy közös mozizást, mert egy dolgot azért garantál: a röhögést. Mint mondtam, mindenkinek ízlés szerint.
10:20
