film [filmszemle] 2006. augusztus 23. szerda 17:54
nincsen hozzászólás
szerző: imetaMiami Vice Hazai bemutató: 2006. augusztus 24.
Michael Mann nevének hallatán elsősorban és leginkább a Szemtől Szemben jut a mozikedvelő közönség eszébe. A Miami Vice-ról pedig Don Johnson hófehér fogsora és az idétlen öltönyök. Bikinis lányok a tengerparton, hajlongó pálmafák... Ha a kettőt ötvözzük, és sokak bánatára kihagyjuk Don Johnsont és a bikinis lányokat, marad egy ízig vérig Mann mozi, kiváló atmoszférával, meglepően kevés akcióval. Kicsit felemás film ez, hiába acélos már a plakát is, és néz elszántan Colin Farrell, hiába feszes a tempó és villannak a luxusautók, ha a végén hasonló, melodramatikus ponyvába lyukadunk ki, mint Tom Cruise és az MI2 volt.
Ami persze önmagában nem baj. Hiszen kell a romantika. Hiszen tudjuk, hogy az összehúzott szemű, mindenre elszánt miami zsaruk tudnak érzékenyek is lenni. Mindannak ellenére, hogy idegeik akár az acél, elalvás előtt csókot dobnak a fegyverüknek és úgy, de úgy néznek egymásra, ha blöffölésről van szó, mint antihősök egy westernfilm kitartott párbajjelenetében. A Miami Vice egyszerűen vázolja, mi is kell a világ működéséhez: drogcsempészet, fegyverek és nők. Elsősorban nők. Mert ha ők vannak, még a legelszántabb, véreskezű columbiai kokainbáró is csak azokra a fránya érzelmekre hallgat. Nagy csalódás, ha kiderül, hogy az embert csak a pénzéért... De mi ebben az érdekes két órán keresztül? Mellékesen azért akad látnivaló, ha a történet nem is emelkedik oly magasra mint a csempészáruval száguldozó repülők. Kormányszinteken folytatott bűnözésből mutatnak ízelítőt, de még mindig nem lőnek. Beépülnek a jófiúk a rosszfiúkhoz, de még mindig nem lőnek. Miami, Kuba, Columbia, luxus, de még mindig nem lőnek. Életemben nem vártam még így egy jó kis torkolattüzet, mint itt. Pedig nem mondhatnám, hogy nem elég nyers, vagy veszélyes, vagy nincs benne az a bizonyos Mann-i hangulat. De hol van, kérdezem én, az a jelenet, az autópálya melletti kávézóban, mikor Al és Robert egymással szemben ülnek és azt mondják: ha ott leszünk, semmi lacafaca? Talán szükséges hozzá Al és Robert? Ki tudja? No és a kidolgozott karakterek. Hogy a lövések előtt már tudjuk, hogy semmi magánélet, és önpusztításig csak az a rohadt meló. Sajnos a Miami Vice nem szolgál túl sok fogyasztható jellemmel, hőseink égbolton kószáló lufikként haladnak a lövöldözős-könnyes végkifejlet felé. (Igen, elárulhatom, a végén fognak lőni.) Mintha azzal, hogy beépülős zsarukat kell néznünk, mindennemű jellemábrázolás feleslegessé válna. Jó, Farrell azért kinő a gazból, talán azért, mert 9o%-ban mond valamit, és amúgy se lehetett túl megerőltető neki úgy tenni, mintha ő lenne a legnagyobb tudjuk mi az ólban. De mellette az Oscarral díjazott Jamie Foxx már kevésbé tökös, hiába rohan tűzön vízen át. A mellékszereplőket is elhagyjuk valahol, félúton, a titokzatos, és korruptnak tűnő FBI nyomozót Ciarán Hinds-t, akit a Róma vagy a München után szinte vétek ennyire elhanyagolni. A rendőrfőnököt alakitó Barry Shabaka Henley feltűnt már Mann előző filmjében is, de a Collateral tíz perces jelenetében több lehetőséget kapott, mint itt az egész játékidő alatt. Szomorú, szomorú, ennyi kitűnő színészt így elkótyavetyélni, mikor az elhúzott történetvezetés szinte ordítva követeli a karaktereket. Nincs igazi ellenfél, nincs karizmatikus kokainbáró, ami sokat mond ugyan a bűnüldözés kilátástalanságáról, de nem tesz túl jót a filmnek. Karakterek nélkül a történet csak váz, a szerelem üres ponyva, a vége pedig ujjdoboltatás a karfán. Még szerencse, hogy a világ nagyobbik része guberál, vagy 8-16-ig robotol, így az egymás után feltűnő luxusjárművek lekötik az ember figyelmét. Ami viszont tagadhatatlanul jó, mint minden Mann moziban, az a zene. És a végén azok a torkolattüzek... (jajj, az uncsi kézikamerás, vér fröccsent a lencsére trükkel) Ha nem is a rendező életpályájának legkiemelkedőbb darabja, a Miami Vice felületessége azért megbocsátható egy mozizás elejéig, mert minden benne van, amiért Mann-t szeretjük. Feszültség, dobhártyaszaggató lövések, nagyivű fényképezés, látványos jelenetek, motívációk. Csak a sorrend más egy kicsit.