beszámoló [fesztivál]  2006. augusztus 22. kedd   14:32

nincsen hozzászólás

  I. nap
  
  Tulajdonképpen nevezhetnénk EU kompatibilis fesztiválnak is a Voltot, mert hát van (vagyis volt) egy külföld felé is vállalható programja, a tisztelt megjelentek jótékony árnyat adó fák alá állíthatták a sátrukat, de lakhattak úttörő faházban is, ha szerencsések voltak és gyorsak. És nagyon közel van az a bizonyos hanyatló is. Nyugat-Sziget SZOT-luxus kivitelben. Az így felvázolt idillt még fokozza a tény, hogy csak az önjelölt mártírok érezték magukat Julianus barátnak a pódiumok között vándorolván, vagyis közel voltak egymáshoz a színpadok. Ezért aztán néha úgy is tűnt, hogy az egymás közelében lévő helyszínek valami sajátosan interaktív kultúrcsereprogram keretében egyszerre adnak elő valami nagyon kortársat, egy tetszés szerint bővíthető létszámú négykezest. Vagyis néha meglett ennek a böjtje is, miszerint ott is lehetett tökéletesen hallani egy-egy produkciót, ahol csak és kizárólag egy másiknak szabadott volna szólnia. De ezért aggódjanak az önjelölt vájt-fülűek.
  
  Szerintem kifejezetten szórakoztató is tudott lenni az első nap első óráiban megvalósult De Phazz beállás, az Ellenzék koncertje, és a Cha-cha-cha balkon (amúgy konstans jellegű) drum and bass műsorának alkalmi egysége, de szigorúan csak azon idő alatt, amíg eljutottam az Excidiumtól a Cosombolis Leonidasig, vagyis A Viva által bemutatatott Coca Cola Soundwave Rockszínpadtól a djuice Nokia Arénáig. Kontrasztnak persze ez a párosítás sem volt rossz, hiszen az előbbi körülbelül annyira fokozta a fesztivál hangulatát a jófajta tört ritmusú doom deathjével, mint a Neurosis egy szalagavatóét. Ilyesmi zenével inkább zárni kellett volna ezt az erdei dzsemborit, mint nyitni, de ennyi baj legyen.
  A talányos nevű Cosmobolis Leonidas már jobban illett a képbe, minden fölösleges jamaikázástól mentes szalonreggae-jével, pozitív töltetű szövegekkel. Mindehhez olyan lelkesedés párosult, mintha tízezer embernek játszottak volna. Pedig jó, ha tizen voltak a sátorban, szerencsére Leonidasék velük törődtek, és nem azokkal, akik távol voltak.
  A Retronauták koncertje kiváló háttérzene volt a Viva által bemutatott Coca Cola Soundwave színpad építéséhez. Még akkor is, ha leginkább egy mulatozó menedzserekkel megtelt pubba illett volna a csapat rádióból kiragadott feldolgozásokkal megpakolt, némi modorossággal, és nagy kedvvel elővezetett softrock műsora, melynek végére lehet, hogy felépült az ominózus pódium, de addigra én már a Kisalföld Buliszínpadnál ültem csendben az akusztikus Kispál és a Borz koncertre várva.
  
  Persze kisebb-nagyobb malőrök akadtak itt is, de aztán csak megfejtették a technikusok, hogy mi is történt, és a csapat már csinálhatta is a showt, amelyre Lovasi András talált is megfelelő jelzőt, idézem: kurvára interaktív. Kedélyesen elbeszélgetett mindenki mindenkivel, még az a görcs sem volt bennük, ami másnap, a hangos állós, nagyszínpados koncerten is csak lehetett volna. Megkongásították a Húsrágó Hídverőt, a Cure Boys Dont Cry dallamára eljátszották a Napozz Holdalt, és jól átgyúrták a Bársonyfüggönyt is. Nem az ilyen húzások miatt nevezik a pécsi gárdát alternatívnak, pedig valójában csak és kizárólag ezek miatt az.
  
  Alternatívnak számít, vagy számított valaha a KFT is a maga idejében, (bármikor is volt az) de mára annyi maradt belőle, hogy bántóan hamis a produkciójuk. Pedig a dalaik jók. (Bármikor is írták őket.) Mindenesetre ez a műsor távozásra késztetett.
  
  A távozás eredményeként aztán bele is léptem a Kutya Vacsorájába. Ez tipikusan az a zenekar, amelyet így kell megismerni: fesztivál közben egy sörrel a kézben, hárommal a gyomorban botorkálva, már-már szinte véletlenül. Ugyanis művészetük tökéletesen kimeríti a kreatív hakni fogalmát, mert felszabadultan, mégis valami újat produkálva játszanak, és olyan lazák, amilyenek az anyazenekaraikban már nem lehetnek. Jól is van ez így. Hogy hogy? Hát körülbelül úgy, mintha a Quimby hip-hopot próbálna játszani, Varga Líviusz sok mindent elsöprő közreműködésével, hol Kiss Tibort, hol egy Nick Cave paródiát, hol Varga Líviuszt alakítva. Közben színészkedik, viccet mesél, és hol a kutyát játssza el, hol a vacsoráját, közben rekedtes hangján hihetetlen rímeket farag, ácsol, és hegeszt. Röviden: érdemes fesztiválokon a Kutya Vacsorájába lépni.

  Közben már zajlott is a Kontroll Csoport dalokat játszó Ági50 koncertje, amelyen egy igen érdekes kölcsönhatást lehetett megfigyelni. Minél kedvtelenebbnek, fásultabbnak tűnt a fellépést mosolyszünetté alakító együttes, annál lelkesebben ugrándozott és éljenezett a publikum. Alternatív életérzés, ugyebár. Bővebben úgy is kifejthetném, hogy a két szaxofonnal dúsított furcsa rock and roll ezúttal méltó jutalmát nyerte, a kitüntetést ugyebár már kiérdemelte április végén. Hogy melyik ér többet arról most nem nyitnék vitát, ahogy arról sem, hogy mennyire hakni ezeket az évtizedes dalokat játszani. A lényeg úgy is az, hogy hallhatók élőben ezek a generációformáló számok, amelyek már nem akarnak palotaforradalmat kiváltani. Ennél is jobb, hogy az előadóik sem.
  
  A Kyoto Jazz Massive tagjai sem akarnak semmit a szerzeményeiktől, természetesen csak azon túl, hogy eljátsszák azokat. Teszik mindezt úgy, hogy ezek a (ki gondolta volna) jazz dalok úgy szólalnak meg, mintha egyből saját remixeik is lennének. Faramucinak tűnik? Hát nézzük a felállást: dobos, basszusgitáros, perkás, két billentyűs, két énekesnő, és egy dj. Itt volna hát elhantolva az eb, persze szigorúan csak a remix kérdésében, a többi már a zenészeken múlott. Az ő játékukból három dolgot emelnék ki, már csak azért is, mert ezek vitték el a koncertet, és (nálam) az egész estét is. Az első a groove volna. Amit ugyanis a Hüvelyk Matyi méretű basszusgitáros nagy lazán összefunkolt a dobos kollegájával, az bizony legalább annyi lábat indított be, mint ahány tapsoló kezet küldött a fejek fölé, ütemeik gyakran még egy Boney M vállalhatóságát sem ütötték meg, és mégis. Közben rengeteget improvizáltak is. Folytatnám a sort a két billentyűssel, akik többnyire a Fender Rhodes andalító hangszínét használva reptették, úsztatták, lebegtették az általuk meglehetősen gyakran fotózott publikumot. Közben rengeteget improvizáltak is. A sort be is zárnám a két énekesnővel, akik vagy a scattelés, vagy a lalalázás szofisztikáltnak éppenséggel nem tűnő módszerekkel győztek meg arról, hogy ezen a koncerten még izzadni is érdemes. Közben rengeteget improvizáltak is. A dj ezúttal sajnos kimaradt. Ígérem legközelebb őt méltatom majd, már csak azért is, rengeteget improvizált ő is.
  
  A De Phazznak valami hasonlóval kellett volna lenyűgöznie, de ez már csak azért sem jöhetett össze, mert annyira elegánsra vették a figurát, hogy átlag fesztiválöltözékemben egészen zavarba jöttem, hogy én nem kötöttem nyakkendőt, nincs rajtam kamásli, és a többi. Aztán a KJM-mel ellentétben itt teljesen hiányzott az túláradó lelkesedés, itt vérprofi lounge volt csak, meg elegancia. Hibátlan és hibátlan között is van különbség ugyebár. A maga módján persze jól sőt nagyon jól teljesített a bármilyen fura, de tényleg német De Phazz, megint körülutazták gondolatban a világ elegánsabb felét, megint tökéletes háttérzenét játszottak egy rakás egyéjszakás kapcsolathoz, és így tovább. De attól tartok, hogy én majd csak akkor tudok majd mit kezdeni ezzel a bandával, ha majd jachtom lesz, fehér sportzakóm, és gyémántköves mandzsettagombom. Addig marad a KJM. Az este hátralévő részére meg maradt a sátor.

  II. nap
  
  Borítékolható és nem várt csalódásokkal indult, majd különböző kellemes meglepetéssekkel ért véget a külföldi fellépő-mentes második nap. A Méhek és a Strokes sajnos nem váltotta ki a szokott hatását, (értsd: oltári, földön fetrengve abszolvált röhögő-görcs) igaz csak egy Méh volt jelen.
  
  Pajor Tamásból is csak egy volt jelen, aki egy vidám csütörtök keretében mintegy négy kísérőzenész és mintegy tizennégy néző előtt fájón kimért, primadonnás mozdulatokkal kísérve, pasztorációs és lemezeladási szempontokat egyaránt szem előtt tartva visszatért a gondosan megtagadott, és folyamatosan csak elégetendőnek titulált Neurotic korszakhoz. Alleluja.
  
  Innentől a meglepetések sorozata következik, az első a Roy & Ádám, pontosabban a Roy & Ádám & Szabolcs koncertje volt. A csapból folyó duó ugyanis Csányi Szábolcs által trióvá bővült a Kisalföld Buliszínpadon, és olyan örömzenét kotyvasztottak ebben a felállásban, amelyről nemhogy én elhittem, hogy tetszik nekik, de bevallom, tetszett nekem is. Nem gondoltam volna ugyanis, hogy ilyen laza, beleszarós powertrióban zenélnek. Fesztiválokon érdemes ezt látni, mert egy idő után azért már el kell a biztonsági háló, például a Blind Myself koncertje a Viva által bemutatott Coca Cola Soundwave színpadon.
  
  Ahol is a Paint It Blackre szerelt Worst Case Scenario fogadott, egy zordabb új nóta társaságában. A sajnos túl ritkán játszott Small Characters mellett ismét hengerelt a Spirit Of Dead, és a Left Hand Paints is valószínűleg a legszuggesztívebb formájában került terítékre. Persze minden dal újra lett definiálva, ahogy szemmel láthatóan a zenekar is, általában az új lemez jele ez náluk. A koncert, a sok röfögő hörgés, és az energiaszint alapján én bizakodó vagyok.
  
  A Nagyszínpadon mindezek után a szépemlékű Hazudós Zenekarok kétharmada lépett fel, jelesül a Kispál és a Borz hangosan és állva, valamint a Tankcsapda ugyanígy. (Apró kiegészítés: ugyanitt játszott egyébként két nappal később a hiányzó egyharmad, a Pál Utcai Fiuk is.)
  A pécsi szál méltatását úgy kezdeném, ahogy a csendes ülősnél abbahagytam: görcsök és erőlködések nélkül, továbbra is meglehetősen interaktív koncertet adva, és meglehetősen sok dalt átírva. Nehezen lehetett felismerni a Csillag vagy fecske című örökbecsűt, már-már szinte skaba hajlott az Éjjeli Lámpa, valamint rizikós húzásként eljátszották a valaha írt leglassabb dalukat. Mindezek eredmény pedig borítékolható volt: táncoló lányok, ugráló fiúk, éneklő tömegek.
  
  A debreceni szál koncertjén sem volt ez másként, csak hát ugye a körítés ott némiképp intenzívebb, és ettől a fiúk ölébe is ülnek a lányok. Igaz ez annak ellenére, hogy a trió valamiért kicsit mintha rutinból nyomta volna le a koncertet, de még így is jól odapakoltak ezzel a Rock and rollnak hívott szarral, meg azzal is, hogy a buli elején a basszusgitár minden mást elnyomott, de hát ez nem a siránkozás műfaja, hanem a lendületé, abból meg jutott bőven. Ahogy az új lemez dalaiból is, amelyek közül a Füst és lábdob, és a Rock a nevem vitte el a pálmát, a régiek közül a Fordulj fel, és az az örvendetes tény, hogy csaknam a teljes Baj Van!! demó terítékre került, méghozzá olyan energiával, amely tökéletesen méltó volt a kazetta nagy híréhez.
  A koncert maga pedig bebizonyította, (ahogy a Presszó rock jeles hazai képviselőinek hangversenye is) hogy ha valaki Magyarországon fesztivált szervez, akkor előbb gondoskodjon erről a két hazudósról. Nem csak a piszkos financiális okok miatt.
  
  Tekintve, hogy Deák Bill Gyula fellépése sajnos egybeesett a Tankcsapdáéval, így erre a napra (minőségi) rockzene nélkül maradtunk. Annak fényében, hogy menet közben egy Neoton Familia koncertbe is belebotlottam, kezdtem félni, hogy minőségi zene sem lesz. Ha valakit érdekel, épp a tini-tinikről énekeltek. További részletek a http://www.erdőspéter.freeblog.hu weboldalon.
  
  Maradt tehát a djuice Nokia Aréna, és a Dreadzone haknija, akarom mondani soundsystem produkciója. Itt minőségi hip hop, dub és reggae fogást szolgáltak fel a derék britek, némi MC-zésnek álcázott közönséghergeléssel spékelve. Szünet nélkül, ám semmiképp sem észrevétlenül vette át a pultot Andy C, és a fesztivál területén folyamatosan csattogó konzum-drum and basshez szokott füleknek megmutatta, hogy milyen is az igazi. Intenzív, és zsongó-bongó, magyarul intenzíven zsongó-bongó, röviden pedig kegyetlen. Műsora kusza ütemeinek köszönhetően még mindig ellentmondást nem tűrően határozott volt, és hangos. Nagyon hangos.
  Amilyen Palotai Zsolt sikere volt. A negyvenes éveit taposó össztáncfelelős ismét olyat produkált, amilyet még soha: drum and basstől az Enter Sandmanen át az arab népzenéig tartó műsorával a legkülönbözőbb társadalmi-rétegek és szubkultúrák képviselőit ejtette ámulatba, amely még a szett után is tartott. Reggel hét óra ötvennégy percet írtunk ekkor.

  III. nap
  
  Zúg a traktor, szánt az eke, művészurak, headbangelhetek-e? Elnézést az otromba átköltésért, de a harmadik napot a Neck Sprain koncertjével kezdtem a Viva által bemutatott Coca Cola Soundwave színpadon. A rövid kis egysoros pedig egyáltalán nem az új felállás epigrammája kíván lenni, amint az ki is található a pozitív felhangból. Már csak azért sem, mert a jó hangú bártulajdonos Pityesszel kiegészült E-húrkoptató és dobverőrepesztő trió két régi szép nóta mellett csak és kizárólag újat játszott, amelyeknek továbbra is velejárója az együttes neveként leírható káros mellékhatás, vagyis a nyakficam. Ebben sem változott tehát a Neck Sprain, továbbra is vízköpőket megszégyenítő torz grimaszokkal játsszák a Pantera és BLS elegyként leírható szakáll-metalt, annyi változott csak, hogy most van egy negyedik szakállas is. Vele pedig már jön is az új Neck Sprain album. Aztán remélhetőleg szép sorjában az összes többi.
  
  A Volt fesztivál eső nélkül állítólag olyan, mintha megfeledkeztek volna színpadokról és zenekarokról az illetékesek. Így a nagyon-nagyon exkluzív Fuck Off System koncert helyett a Café-ba rohantam sokadmagammal Ch.I.P.-et nézni és hallgatni. (Igaz, én eső nélkül is ugyanezt tettem volna.) Személy szerint borzasztó lelkes vagyok a csapattal kapcsolatban, azon egyszerű oknál fogva, hogy a billentyű/vokál, ének/billentyű, gitár, basszus, dob, gitár felállású banda nem hogy vállalható, de szerethető és egyéni popzenét játszik. Ez a Kárpát-medencében annyira ritka, mint manapság NB 1-es focista az Üllői úton. Az egyéni jelző egyben predesztinálja a leírhatatlanságot is, úgyhogy én most maradnék magammal annyiban, hogy alapvetően atmoszférikus, mégis kellően húzós muzsika ez, nagyszerű dallamokkal. A tanulság az, hogy meg kell őket hallgatni.
  
  Majd következett a jó előre beharangozott szenzáció, a legnagyobb durranás, a totális exkluzivitás, a London és Amszterdam után csak önöknek, csak most, csak Sopronban. A The Cult. Ezúttal időben a színpadon és nem negyven perccel korábban a kiírt helyett, mint tizenhárom éve a Metallica előtt, vagyis most sokan úgy voltak kénytelenek nosztalgiázni, hogy először látták a bandát. A felállás természetesen nem az eredeti, Matt Sorum sem volt körei(n)kben, de az a formáció, amely soraiban tudja Billy Duffy gitárost és riffgyárost, valamint Ian Atsbury énekest és rocksámánt, azt nyugodt szívvel lehet The Cultnak hívni. Egyrészt mert ők a zenekar lelkei, (más nem is nagyon kell ebbe a brigádba), másrészt sikerült olyan zenészeket választani, akik láthatóan tudják és érzik, hogy a rock and roll az bizony nem egy tánc. Így gondolta ezt a nemrég még Morrison-pótlóként is bizonyító frontember is, így nem csodálhattuk meg szokásos, Vanilla Ice paródiának is beillő mozgását, és ugyan a Sweet Soul Sister refrénjében is kiegyenesítette az íveket, de a többi nótában benne hagyta a csak rá jellemző, és csak tőle (és Glenn Danzigtől) nem ciki egyszerre nyegle és kéjelgő sikolyokat és sóhajokat. Az akusztikus gitárral előadott Edie furcsa is lett volna így, az egyetlen új nótaként a műsorba került Rise pedig tán még értelmét is vesztette volna.
  
  Kényes kérdés volt a koncert előtt az igen zordan festő Atsbury hangja, de amint az kiderülhetett nem volt vele különösebb gond, sőt a Wonderlandet egyenesen ő adta el. A többit természetesen Billy Duffy, úgy ahogy a Sonic Temple borítójáról megismerhettük, félhosszú hajjal, talpig bőrben, másfél méteres terpeszben, a színpad elején állva riffelt, végigfeszítve a kábelét az egész pódiumon, de úgy, hogy félő volt, hogy kirántja majd az erősítőjéből. Ez nem következett be, így a törzsi beavatásnak is beillő fellépésen az akkordváltás és a hangolás minimumának rekordját egyidejűleg megdöntve elgyalulta a Sun Kinget, a Peace Dogot, a She Sells Sanctuaryt és természetesen a legegyszerűbbet és legdögösebbet mind közül, a Wildflowert. Innen már csak a The Cult munkásságát tökéletesen összefoglaló mottó hiányzik: Earth, Soul, Rock and Roll!
  
  A már zajló korábbi Kraftwerk tag, Karl Bartos koncertjéből mindez hiányzott, de hát őt (és a Kraftwerket) pont ezért a zömök gépiességért szeretjük. Komoly vizuális támogatással, robothanggal és mozdulatlansággal elővezetett egy best ofot (The Robots, Radioaktivität, Mensch-Maschine, stb.) anyazenekarától, amely olyan sikert aratott, hogy alig lehetett bejutni a djuice Nokia Arénába. A maximumot kaptuk tehát a minimalizmus szószólójától, Bartos tanár úrtól, aki csak úgy lehetett volna még tökéletesebb a tökéletesnél, hogy maga helyett bábút küld a színpadra. De ez nála már régi vicc, és ugye folyamatosan újakon töri a fejét. Ezért is szeretjük őt, még ha nehezen is tudjuk követni.
  
  Az este számomra a Mystery Gang eksztatikus és zseniális rockabilly csattogása alatt vált hajnallá, én pedig ez alatt az idő alatt szép csendben sátorlakóvá váltam.

  IV. nap
  
  Az utolsó nap reggelén rendre olyan kiégett arcok jöttek velem szemben, mintha csak Fliegauf Benedek tartott volna szereplőválogatást a Dealer második részéhez. Egy fesztiválon ez már csak így megy, még akkor is el kell ezt ismernem, ha tükörből is egy ilyen alak nézett vissza.
  
  Így a Hollywoodo-n volt a sor, hogy egy kis életet verjen a fesztiválba, többé-kevésbé ez sikerült is nekik, bár ez talán jobban ment volna a korábbi funkys nótákkal, mint a szikárabb és hangosabb rockos darabokkal, de a Karmolok, harapok, az INXS-féle Devil Inside, és mindenekfelett a 200.000 is megtette a hatását. De bevallom én titkon azért bíztam egy Gondolsz-e majd rám? feldolgozásban. Ha már Balatoni Kálmánt láttuk a mikrofonnál
  
  Feldolgozással indult viszont a szomszédban Copy Con koncertje, az érthetetlen szövegű In Formert fokozta tovább dancehall ritmusban. Aztán eljátszotta majd a teljes Szolnok City lemezét, amelynek során minden kételkedő meggyőződhetett róla, hogy a tényleg a Tisza-parti raggaman rögzítette az összes énektémáját. Vokáltársa, a magyar Yellowman csak a levegővételeknél, meg a sorok végén segített be, Áfonya pedig az ütemekért felelt a lemezjátszó mögött. Az idő előrehaladtával aztán egyre többen rázták a ráznivalót, a mulatósremixet már egész tömeg fogadta. Inspiráló közeg lehetett ez a délután (az utolsó nap) főhősének, mert rendre felcserélte dalaiban az oroszlánbőgést az olvadozó dallamokkal. És még így is működtek. Tisztelet!
  
   A Carbonfools koncertje arra volt jó, hogy alaposan átértékeljem magamban a csapatot. A Poisoned Goulasch lemez alapján valami totális (minőségi) infantilizmusra számítottam, viszont kaptam helyette egy igen komoly (minőségi) instrumentális produkciót, azzal a jóleső kétellyel, hogy most tulajdonképpen a dj muzsikájára húzza a zenekar, vagy a banda játékára pakol a dj. Ezt mindenképpen szeretném majd egy önálló Szénhülyék koncerten leellenőrizni.
  
  A sanzonbizottság (azaz a Quimby) produkcióját így sajnos lekéstem, de az utolsó pillanatok alapján annyi kiderült, hogy igen örültek, hogy a Fun Lovin Criminals előtt játszhatnak.
  Joggal, hiszen New York kukásai ezúttal is elementárisak voltak. Ugyan a funkytrió messze nem azt jelenti a Nagy Almának, mint a Red Hot Chili Peppers az Angyalok városának, de groove-ból, jó dalokból, és sármból itt sincs hiány. Egyszerű a képlet: bejön Huey Morgan a Van Halent imitáló gitárjával, és játéka mellett elkezd digósan súgni-búgni, majd követi őt Brian Leiser, aki hol billentyűzik, hol trombitál, hol basszusgitározik, de leginkább a legyeket kergeti, és Steve Borovini dobos, aki méltán kapta az O becenevet, de ha azok a húsos, combnyi karok kellenek ehhez a húzáshoz, akkor felőlem hízzék csak tovább. Egybeolvadó, folyamatosan bólogatható műsorukat csak egy áramszünet szakítja két félidőre, az elsőben a The Preacher vitte be a győztes gólt, a másodikban a The Fun Lovin´ Criminal volt a meccslabda. Funks not dead!
  
  És a szintipop is köszöni szépen, él még. Legalábbis amíg a Pet Shop Boys ekkora dérrel-dúrral áll neki a turnéknak, és nyújtanak némi látnivalót a még mindig hibátlan hangú Neil Tennant danolása, és a még mindig napszemüveges fegyverhordozója, Chris Lowe két ujjas virtuozitása mellett, addig nyilván meg is nézik őket egy páran a rajongókon kívül. Tettek hozzá némi újdonságot is persze a klasszikusaikhoz, (többnyire egyébként azt, hogy tucc-tucc), de mégiscsak a show, a koreográfia, az emeletes, cellákra osztott színpad, és a gigantikus kartonfigurák, meg a folyamatos jelmezcsere miatt maradtak ébren a kívül- és hátrábbállók. Mert hát elég bekpcsolni a rádiót, ott ugyis negyed óra múlva felbukkan a Suburbia, az Ita Sin, az Always On My Mind, igaz a Where the Streets Have No Name I Love You Baby refrénnel nem sűrűn fog felbukkanni, de ezt meg csak túléljük valahogy.
  Ahogy a Go Westet kísérő hangzavart is sikerült átvészelni. Mindenesetre ezt egyszer látni kellett. De nem győzöm hangsúlyozni: egyszer.
  
  Itt számomra a Volt Fesztivál véget is ért, mert energiaszintem sem Alan McGee britpopszetjét, sem Palotai zárótáncoltatását nem tette lehetővé. Mindegy, jővőre is lesz Volt.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: