beszámoló [fesztivál]  2006. augusztus 12. szombat   13:35

nincsen hozzászólás

  Az utazástól és a széjjeltombolt koncertektől holtfáradtan kerültünk vissza a sátrainkhoz. Álmunkat néhány részegen óbégató német nyugalomba vonulása után már semmi sem zavarta (legalábbis nekem, akinek egyszer kell elaludnia, onnantól én már nem ébredek fel semmire, a világ leghangosabb zenekarai vállvetve tarthatnak hangversenyt a sátram tőszomszédságában). Reggel 8 körül viszont már mindenkit kiűzött a sátrából az egyre drasztikusabbá váló hőség.
  A második nap bevásárlással, illetve ezzel egybekötött városnézéssel indult. Majd a táborba visszaérve, az iszonyatos kánikulára való tekintettel adta magát a lehetőség a közeli folyócskában való fürdőzésre. A forróságban ez volt a legjobb, amit lehetett tenni, és úgy tűnik ezt a tábor jelentős része is így gondolta. A víz irgalmatlanul hideg volt, olyannyira, hogy a fiúk már centiméterben (vagy milliméterben...?) adták meg a hidegség mértékegységét Szóval alaposan széjjelfagyott, aki megmártózott benne, de azért valamelyest meg lehetett szokni. Sör hűtésére viszont maximálisan alkalmas volt. Az igazán rutinos táborozók kempingszékeket, komplett vászontetőt állványzattal, sőt rezsót, palacsintasütőt, meg mindenfélét áthordtak a folyócska közepén lévő szigetekre, és ott rendezkedtek be. Nem semmi! Délutántól pedig újra megindultak a koncertek.
  (M.)
  
  A német Heaven Shall Burn együttese a divatos metalcore stílusban nyomja. Ez a műfaj manapság nagyon túljátszott, de ők a széles mezőnyből az igényesebb bandák közé tartoznak. Náluk az ének terén nincsenek érzelgős refrének, csak velőtrázó üvöltések. Jó kis koncertet adtak a srácok, feszesen adták elő zúzós számaikat. Mondjuk lehetne kicsivel egyénibb és változatosabb a zenéjük, mert 4-5 dal után már megfárad az ember a teljesen hasonló számoktól.
  (B.)
  
  A One Man Army and the Undead Quartet egy friss formáció, kíváncsi voltam mivel rukkolnak elő. Nos, meggyőző teljesítményt nyújtottak. Énekesük a The Crown-ból ismert Johan Lindstrand, és aki ismeri az említett zenekar munkásságát, az tudja hogy a One Man Army részéről is irdatlan pusztítás várható a színpadon. Annál is inkább, mert debütáló albumuk 21st Century Killing Machine néven fut. A csapat rendesen megmozgatta a nyakakat, nekem nagyon bejött a produkció. Thrash-es, kissé death-es beütésű zenéjükkel érdemes egy próbát tenni.
  
  Az Evergrey volt a következő fellépő. Róluk sokan ódákat zengnek, de engem sehogy sem tudott megfogni a zenekar munkássága. Találó a név, amolyan szürke az egész, nincs semmi, amire felkapnám a fejem. Ennek megfelelően a koncert sem hozott lázba. Ráadásul irtózatosan rossz hangzást kapott szegény csapat, így pláne nem volt ami maradásra késztessen. Beleadott mindent az Evergrey, a jelenlévő nem kevés rajongó láthatóan nagyon élvezte a bulit, én viszont továbbra sem érzek ingerenciát arra, hogy figyelemmel kísérjem a banda munkásságát.
  
  A Wintersun-ról jókat hallottam, kíváncsi voltam élőben mi lesz a vélemény róluk. Nos, nem okoztak csalódást, jó bulit adott a finn banda. Nemzetiségük alapján máris fogadást lehetett rá kötni, hogy amolyan hiperdallamos, power/heavy lesz a műfajuk, mint a hasonló finn bandáknak általában, és ez persze nem bizonyult tévedésnek. Szélvész riffek, alkalmanként már-már death metalba hajló dobtémák, és egy csipetnyi folkos hatás, ezek jellemezték a zenéjüket. A táborozók érdeklődve figyelték az előadást, viszont a komolyabb beindulástól visszatartotta őket az a pár fős fejtetőig saras és mocskos keménymag, akik az amúgy is poros küzdőtéren pogóztak, sőt a port feldobálták a levegőbe, hadd menjen mindenki hajába, meg szemébe, orrába... Már a biztonságiak is figyelni kezdték a kordon mögül, hogy mi folyik a nézőtéren, de ennél komolyabb rendbontás nem történt.
  (M.)
  
  A svéd Soilwork a göteborgi dallamos death metalnak nevezett stílus egyik jeles képviselője. Az utóbbi években egyre nagyobb népszerűségre tettek szert Björn „Speed” Strid-ék, amit színvonalas zenéjüknek köszönhetnek. A mostani koncertjükre is rengeteg ember volt kíváncsi, és nem is kellett csalódnunk bennük. Programjukban főleg az utolsó 3 lemez szerzeményeit játszották, de előkerültek régebbiek is, például a címadó dal a Chainheart Machine-ről. Sajnos azonban az elég gyenge hangzás sokat elvett a koncert élvezeti értékéből. Björn énekéből szinte semmit sem lehetett hallani és Ola Frenning gitárja sem szólt kellő hangerővel. Ezt azonban ellensúlyozták a remek számok és a jó színpadi produkció. Ola Flink basszusgitáros, a torzonborz ősember a tavaszi Pecsás Metalmania fellépéshez hasonlóan itt is produkálta magát, azonban korántsem olyan mértékben. Mókás mozgáskultúrája mosolyt csalt az ember arcára. A hangzás fogyatékosságai ellenére egy remek Soilwork koncertnek lehettünk részesei.
  (B.)

  Következett a My Dying Bride fellépése, amely több szempontból is különlegesnek ígérkezett. Egyrészt maga a zene, az egész előadás különleges atmoszférával, hangulattal bír, a mély érzések, depresszív hangulat nagyon átjön az MDB muzsikáján keresztül. Másfelől elkezdtek feltünedezni az egyre furább és furább ruhaköltemények és arcfestések, lányokon és fiúkon egyaránt! Buszos társulatunk jelentős része is úgy gondolhatta, hogy a Bride fellépése egy olyan alkalom, aminek meg kell adni a módját, ki kell rittyenteni magát az embernek. Még az eddig átlagosan öltözködők is felvettek valami díszesebb ruhát, az igazi „trúúk” pedig még extrémebb külsőségekkel készültek be. Mi „untrúúk” egy aprócska mosollyal a szánk szélében figyeltük a készülődést, és aztán együtt vártuk a zenekar színpadra lépését.
  
  Ha egyetértünk abban, hogy a My Dying Bride hangulatzene, akkor a zenekarnak tökéletesen sikerült átadni a számokban rejlő mély érzelmeket, hangulatot. A gitárosok lecövekeltek a posztjukon, egyedül az énekes járta végig a színpadot, és vonzotta a tekinteteket. Bizony vonzotta, mert ha valaki, akkor ez a fazon tényleg maximálisan átélte, sőt eljátszotta a zenét. Ott szenvedett, összeborult, szinte zokogott a színpadon, már csak a „hattyú halála” hiányzott... Nem lehetett a legtisztább elmeállapotban (ilyen zenét szerezve és a zavaros tekintetét nézve ez egyértelmű volt), teljesen más dimenziókban szárnyalt, az elképesztően jó fényjátékok pedig még tökéletesebbé tették a katarzist. Emberünk aztán Király Linda babérjaira is szemet vetett, több helyen elfelejtette a szöveget, sőt egy alkalommal már le is kellett állni a dallal, mert annyira nem volt képben. A legvégén mindezekért korrekt módon elnézést kért a közönségtől, szóval bele sem lehet kötni.
  
  Ha csak úgy hallanám ezt a zenét, azt mondanám, hogy ez nem koncertre való muzsika, az ember berakja otthon a lejátszóba, leül egy kényelmes fotelbe, és átengedi magát az érzéseknek, magával ragadja a mélabús, depresszív hangulat. Aztán jöhet a szike... De most hogy láthattam is ezt a színpadi átélést, így el kell ismernem, hogy élőben is különleges élményt, megfelelő hatást tud biztosítani az MDB, meg kell őket tekinteni koncerten is!
  Megterhelő muzsika a My Dying Bride zenéje, könnyen a hatalmába keríti az embert. Nekem már néha kicsit sok volt a dalok végeláthatatlan hömpölygése, az én thrash-eléshez szokott fülem maximum 30-40 percig bírja élvezni ezeket az ez elborult, lassú, hihetetlenül mélabús dallamokat. Jó volt élőben látni a Bride-ot, de részemről ennyi elég is volt.
  
  A legendás Testament-et már láthattuk párszor az utóbbi időben Magyarországon (bár a legutóbb esedékes fellépést pont lemondták), ez a mostani koncert viszont abból a szempontból ígérkezett különlegesnek, hogy a klasszikus felállás szállta meg a deszkákat. A turnén Chuck Billy és Eric Peterson mellett a zseniális Alex Skolnick, valamint Greg Christian és Louie Clemente játssza az első 5 lemez klasszikusait. Ezt látni kell!
  A My Dying Bride magába forduló, elvont zenéje, és a Testament bay area thrash energiabombája között nem is lehetett volna nagyobb a kontraszt. Akik látták a banda Live In London DVD-jét, azok pontosan tudhatták, mire számíthatnak, annál is inkább, mert a tracklist jelentős része is átfedésben volt az angliai előadással. Ennek szellemében a The Preacher-rel nyitott a banda, majd szépen sorjáztak tovább a 80-as évek zseniális dalai a The New Order, The Haunting, Electric Crown, Into The Pit, Trial By Fire, Burnt Offerings, The Legacy, Practice What You Preach, Alone In The Dark, Over The Wall, végül pedig a Disciples Of The Watch képében. A banda pedig megállíthatatlan volt! Apróbb változás történt annyiban, hogy Louie Clemente helyett Paul Bostaph ült a dobok mögé, akinek nem voltak ismeretlenek a dalok, hiszen játszott már a Testamentben, kiváló képességeit pedig a Slayer-ben és az Exodus-ban ugyancsak megcsodálhattuk.
  
  Nekem a nap legjobb produkcióját nyújtotta a Testament, hihetetlen tombolás és zúzás ment végig, ezt az Into The Pit-nél Chuck Billy direkt kérte is. Az Over The Wall-nál pedig a szokásos stagedive-ra és színpadon való zúzásra szólította fel a népet, de a szlovénok nem vették a lapot, vagy lehet hogy csak a biztonságiak nem voltak felkészülve erre a mozzanatra. A nagydarab indián adta a szokásos formáját, kiváló frontemberi és jellegzetes énekesi stílusa magával ragadta a közönséget. Öblös bömbölései talán még a sátrukban szendergőket is kiugrasztották a helyükről. A zenésztársak is óriási játékot produkáltak, Alex Skolnick ma is bebizonyította, hogy a szólógitárosi szakma krémjéhez tartozik. Kétségtelen, a Testamenté volt a Metalcamp egyik legjobb koncertje, de a második napé biztosan!
  (M.)
  
  Az est főbandája, a norvég Dimmu Borgir fellépése következett. Rengetegen voltak kíváncsiak a melodikus black metalt játszó banda koncertjére. Nos, a black metal címkével lehet vitatkozni, de a banda népszerűségét nem lehet kétségbe vonni. A Dimmu Borgir egy ismert, befutott zenekar, és ez a koncertjük is vérprofi produkció volt. A színpadkép és a fények első osztályúak voltak, csak sajnos a hangzás nem volt tökéletes. A koncert persze ettől élvezhető volt, csak sokszor számomra egy zajmassza kerekedett a számokból. Dimmuék igyekeztek minél több lemezüket megidézni, így a legutóbbi Death Cult Armageddon mellett például a nemrég újra felvett Stormblast albumról is sok szerzeményt hallhattunk. Jó volt megnézni őket élőben, de nem nyújtottak számomra különleges, maradandó élményt.
  (B.)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: