beszámoló [fesztivál] 2006. augusztus 11. péntek 13:34
nincsen hozzászólás
szerző: Morello és BarnabásMetalcamp - 1. nap
Amikor elkezdtem nézegetni az idei nyári fesztiválok fellépőit, és végigböngésztem a szlovéniai Metalcamp fesztivál kínálatát, először is kapásból leszakadt a pofám, másodszor pedig rögtön el is döntöttem, hogy ide el kell menni! Három nap tömény metal, fantasztikus fellépőnévsor, csodálatos környezet, relative korrekt jegyár, ráadásul az egész itt van egy köpésre tőlünk ezt vétek volna kihagyni! Először úgy terveztük, hogy kocsival megyünk, és a fesztivál előtt/után rászánunk még egy napot egy kis túrázásra, ismerkedésre a gyönyörű vidékkel. Sajnos az autó nem jött össze, így a Rockline buszjáratát választottuk. Július 20-án csütörtök este kb. 30 főnyi elszánt metalarc gyülekezett a Felvonulási téren indulásra készen. Sajnos nem zajlott minden zökkenőmentesen, a tervezett 22 órás indulás éjfélre csúszott. A hirtelen jött szabadidőn felbuzdulva a társaság egy része máris a legközelebbi vendéglátóipari egységet jelölte meg a további várakozás helyszíneként.
Aztán végre megjött a busz, becuccoltunk, elindultuk. Az út viszonylag eseménytelenül telt, legnagyobb népszerűségnek kétségkívül a vérbeli „trúúú” metalos kiegészítő, a sípolós gumikacsa örvendett. Itt meg kell jegyeznem (a következő 3 napra vonatkozólag is), hogy személy szerint nagyon pozitívan csalódtam az útitársainkban! Volt egy olyan félelmem, hogy sokan az amolyan „iszunk oszt´ jó´ berúgunk” fajtából lesznek, és majd végigdajdajozzák az utazást is, meg úgy egyáltalán. De szerencsére normális társulat jött össze, jófej emberekkel, akikkel nagyon jól ki lehetett jönni. A határnál volt egy kis macera, meg állítólag kétszer eltévedtünk, így csak másnap délre sikerült Tolminba érnünk, amely a 12 órás futamidővel elég gyenge teljesítmény. Szerencsére azért nem maradtunk le semmiről, már csak a sátrakat kellett felverni.
Persze túl egyszerű lett volna, ha nem csúszik valami kavarás ebbe is...! Egy teljesen nyílt terepen lévő, tehát totálisan árnyék nélküli, 50 fokos átlaghőmérséklettel bíró parkolóba/kempinghelyre álltunk be, de semelyik helyi szervező nem tudott normálisan eligazítani, vagy használható válaszokat adni. Össze-vissza beszéltek, néha egymásnak is ellentmondtak, szinte a szemünk előtt vesztek össze! Nevetséges volt. Mint kiderült, tévedésből valóban rossz parkolóba mentünk, a VIP szekcióba, de hogy miért nem tudtak erről felvilágosítani, meg miért mondták, hogy a normál kemping megtelt... (ami az óriási hely miatt eleve képtelenség). Hasonló tortúra adódott a sajtós pass-unk megszerzésére irányuló hadműveletből is a szervezők legalább kétszer küldözgettek minket a fesztivál egyik végéből a másikba (amely légvonalban is minimum 1 km), onnan meg vissza, mindezt a legnagyabb hőség és napsütés közepette. Már úgy ki voltunk tikkadva, hogy köpni sem bírtam csak meleg levegő jött helyette... Végül az utolsó erőnkkel még el tudtuk magunkat küzdeni a célig, és megkaptuk az áhított pass-okat. Szerencsére miután felállítottuk a sátrakat, több malőr már nem érte a megfáradt csapatot. Ekkor már lehetőség volt kissé körbepillantani, mégis hol az istencsudájában vagyunk.
Tolmin egy teljesen átlagos, csinos kis település az Alpokban, gyönyörű környezetben, magas hegyek között, két kisebb folyó találkozásánál. Ami nekem a legjobban tetszett, hogy ez a kedves, békés, szolid kisváros erre a három napra teljesen kivetkőzött önmagából, és egy komplett metal-várossá alakult! Ahogy beértünk a busszal, az utcákon mindenhol csak hosszú hajú, fekete pólós emberek lófráltak, vagy bent ültek a kávézókban, sörözőkben. A barátságos kis kávézókból is az andalító muzsika helyett mindenhonnan metal dübörgött. És ahogy mentünk a buszunkkal, minden járókelő lelkesen üdvözölt, kiabált, villázott. Szóval valami hihetetlenül különleges élmény volt ez, azt hiszem ilyen egy igazi rocker közösség.
Lassanként elkezdődtek a koncertek is, a vadító délutáni hőség még sajnos nem adta meg a lehetőséget a bulik maradéktalan kiélvezésére, tombolásra. Két színpad volt, ebből természetesen a Metal Stage volt a legnagyobb érdeklődésre számot tartó, a Talent Forum Stage-en naponta tucatnyi kisebb név szórakoztatta a közönséget. A nagyszínpad kialakítása annyiból volt furcsa, hogy a nézőtér közepébe bevágtak egy óriási hangmérnöki emelvényt, amelytől a mögötte elhelyezkedők abszolút semmit nem láttak. Ha mondjuk egy kivetítőt szereltek volna a hátuljára (egyébként volt kettő a színpad két szélén), akkor még megértem, de így ez eléggé nevetséges megoldás volt. A táborozók is megunhatták, mert egyik nap pont láttam, amint valaki egy óriási sziklatömböt hajított az emelvény hátuljának. A borítás szerencsére megfogta, de belegondolni is rossz, hogy ha esetleg átszakítja, akár még halálos sérülést is okozhatott volna egy hangmérnöknek. Szóval ez nagyon gáz volt! Az ilyen emberek inkább labdázzanak az M7-esen vagy hugyozzanak a magasfeszültségre (M.)
A 2006-os Metalcamp első koncertjét a nagyszínpadon a helyi Scaffold együttese adta, akik brutális death metallal köszöntötték a fesztiválra kilátogató közönséget. A szlovén banda nagy kedvencei között lehet a korai Cannibal Corpse és a Malevolent Creation, ugyanis főleg az említett zenekarok első 2-3 lemezének hatásait véltem felfedezni a muzsikájukban. Ez persze nem baj, csak az egyéniség hiányzott belőlük. Jó megoldásokat, tetszetős riffeket, de ugyanakkor elcsépelt, unalmas témákat is hallottam a körülbelül fél órás előadásuk alatt. Nos, a nagy délutáni hőségben eltikkadva ácsorgó közönség reakcióját nem igazán lehetett lemérni, de számomra mindenképpen tetszetős előadást nyújtottak. A hangzás is remek volt, ami egyébként a Metalcamp majdnem minden koncertjére igaz volt, így egy remek fesztiválkezdésnek lehettünk tanúi.
Ezután a lengyel Decapitated programja következett. A hőség még mindig elviselhetetlen volt, de a fiúk technikás, komplex death metalja elfeledtette a nehéz körülményeket. A 35 perces koncerten egymás után sorjáztak a kíméletlen, halálos precizitással kivitelezett, megtekert, technikás riffek. A gitáros Vogg és a basszer Martin mellett a dobos Vitek is kivételes tehetség: pontos, hipersebességű és egyszerre ötletes játékkal püfölte a bőröket. A fiatal muzsikusok technikai tudása tehát megkérdőjelezhetetlen, de emellett a koncertteljesítményük is kiváló volt! Energiától duzzadva darálták el jobbnál jobb számaikat, a hangszereik által keltett hangorkán hurrikánként söpört végig a hallgatóságon. Főleg az új lemezről, az Organic Hallucinosis-ról játszottak a programjuk során. A Metalcamp egyik legjobb koncertjét adta a lengyel alakulat! (B.)
Jon Olivát és bandáját nem olyan túl rég megtekinthette már a magyar közönség érdeklődő része a Wigwam-ban. Ott fergeteges hangulatú bulit adott a Jon Olivas Pain. Itt most nem volt a koncert előnyére a tűző nap, és a korai időpont. Szegény Mountain King is izzadt rendesen, az ő testsúlyával ez a kánikula kifejezetten megterhelő lehetett. Lehetett is hallani a fáradtságot és némi küszködést Jon Oliva hangjában, de tisztességgel helytállt a Savatage agytröszt, és zenekara is kiválóan játszott. Akárcsak Magyarországon, itt is a Savatage életműre épült a produkció nagy része, a Gutter Ballet, Jesus Saves, Hounds, Hall Of The Mountain King, és hasonló legendás dalokkal, de a Tage Mahal szólólemez két nótáját, a The Dark és a People Say Gimme Some Hell összemixelt változatát is hallhattuk. Remek koncertet adtak Jon Oliváék, a közönség élvezte az előadásukat, de ezúttal a körülmények nem voltak adottak egy hasonló maradandó élmény tudatba rögzüléséhez, mint április 19-én Budapesten. Már amennyiben az nem tekinthető maradandó élménynek, amelyen az első sor teljes csajszekciója röhögött, hogy (mint utólag elmondták) Matt LaPorte heréi bizony ki-be jojóztak a rövidgatyából a laza terpeszállás közben. Ehhhh...
Következett a nap egyik kétségtelenül fénypontja, a Nevermore koncertje. Mostanság jobban illene rájuk a „Revírmore” megnevezés, ugyanis szinte az egész bandát valamilyen betegség emészti: Warrel ágynak esett, Jim Sheppard-nek műtétje volt, Steve Smyth pedig súlyos veseelégtelenségtől szenved. Mostanra az első két tag már újra csatasorba tudott állni, Steve-et pedig a Jag Panzer gitárosa, Chris Broderick helyettesítette. A koncertre szép lassan besötétedett, szóval a fényeffektek is egyre jobban tudtak érvényesülni. A Nevermore nem tud rossz koncertet adni, ezúttal is zseniális előadást láthattunk a srácoktól. Warrel újra duzzad az erőtől, Jeff Loomis kétségtelenül a világ egyik legjobb gitárosa, Van Williams pedig most is meggyőző erővel püfölte a bőröket. Programjuk főleg a legutóbbi This Godless Endeavor lemez dalaira épült, a Final Product, This Godless Endeavor, Born számokra. De természetesen korábbi szerzeményeket is kaptunk az arcunkba, mint a Narcosynthesis, The River Dragon Has Come, Dead Heart In A Dead World, Engines Of Hate, Enemies Of Reality, I, Voyager. Ment a zúzás rendesen a színpadon, lengtek a méteres hajak, Jeff sokszor a szőke tincseit is lefogta a húrokkal együtt. A pótgitáros, Chris szintén jól helytállt, egy-két kisebb szólólehetőséget ő is megkapott, de a javát Loomis játszotta. Óriási koncert volt, a nap egyik fénypontja. (M.)
Érdekes módon a banda csak az utolsó 3 lemezről játszott, a régebbi számok nekem kicsit hiányoztak a programból. Egyébként tényleg egy fantasztikus koncertet produkáltak, a Nevermore egyszerűen nem tud hibázni! (B.)
Sajnos a rendezvény előtt pár nappal jött a hír, hogy az Arch Enemy az egyik tag családi problémái miatt lemondta a fellépést. Ez igen érzékenyen érintett sokunkat, hiszen voltak, akik kimondatlanul is a svédek előadására lettek volna a legkíváncsibbak. Az meg már csak hab a tortán, hogy a magyar közönség már 2003-ban sem láthatta őket, mert akkor is elmaradt a fellépésük a Nevermore oldalán. Szóval GRRRR!!! Így a Hypocrisy-re hárult a közel sem könnyű feladat, hogy Warrelék után ráduplázzanak a remek hangulatra. Peter Tägtgren csapatát nem olyan túl rég láthattuk az A38-on az Exodus mellett, de akárhogy is nézzük, akkor az amerikaiak lemosták őket. Most sem voltak könnyebb helyzetben a Nevermore után, de a Hypocrisy ezúttal nagyon megtalálta a hangot a közönséggel, és kiválóan vette fel a buli fonalát. (M.)
A svéd Hypocrisy egy remek előadással örvendeztette meg a jelen lévőket, „apokaliptikus” death metaljuk kiválóan érvényesült ezen az estén, remekül átjött a zenéjük által közvetítendő hangulat. Ez a kiváló fényeknek is köszönhető volt, amik remekül festették meg a Hypocrisy zenéjének világvégi hangulatát. Peter-ék a koncerten igyekeztek a zenekar minden érájából játszani, így nagy örömömre régebbi death metalos zúzdák is terítékre kerültek. Megidézték például az Obsculum Obscenum és a Penetralia albumokat is 1-1 szám erejéig. Persze a hangsúly az újabb szerzeményeken volt, azon belül is a legújabb Virus című albumon. A Roswell 47 című örök klasszikus természetesen nem maradhatott ki és a The Final Chapter monumentális témájával zárult a koncert. (B.)
Régóta szerettem volna látni az Amon Amarth-ot, és ezúttal be is teljesült a kívánságom. Meg kell hagyni, a mai nap a svédek koncertjére gyűltek össze a legfurább arcok. A kétméteres fabrikált bárdot lóbáló fiataltól a köldökig érő szakállú, sisakos vikingekig mindenki képviseltette magát. Ez illett is az Amon Amarth design-jába, Johan Hegg énekes is mindig az oldalán hordott tülkéből kortyolgatott némi frissítőt. Vele kapcsolatban egyébként az volt a legviccesebb, amikor elkezdett headbang-elni, hosszú haja és szintúgy hosszú szakálla pedig ellentétes irányban forgott. Zenésztársai is alaposan odatették magukat, gyönyörű látvány volt, ahogy egyszerre pörgött a színpadon négy masszív szőke hajzuhatag. A közönséget egy kicsit kitikkasztotta már a nagy meleg, meg a korábbi bandák remek előadása, de azért derekasan bírták az Amon Amarth buliját is. Hegg kifejezetten hősöknek titulálta a Metalcamp legénységét, és exkluzív módon egy vadiúj dalt is eljátszottak a készülő lemezről, amelyet Szlovénia népe hallhatott először. (M.)
Én is kíváncsi voltam a svéd vikingek koncertjére, és az Amon Amarth előadása várakozásaimnak megfelelően jól sikerült. A többnyire megfontolt tempóban menetelő, death metalban gyökerező muzsikájuk kellemes hallgatnivalónak bizonyult. Az Amon Amarth számok karakteres, jó riffekkel rendelkeznek, erről meg is győződhettünk a Versus The World és a Fate Of Norns albumokra koncentráló programjuk során. Johan Hegg énekes tényleg egy vérbeli viking, az új szám, a Runes To My Memory pedig csak hab volt a tortán! (B.)
A Deathstars volt az utolsó fellépő mára, Rammstein-Manson hatásokból táplálkozó zenéjük nem hozott túlságosan lázba (pláne ilyen kései időpontban), de a rajongók szerint kiváló bulit adott a banda. (M.)
13:34
