film [filmszemle] 2006. augusztus 10. csütörtök 17:41
nincsen hozzászólás
szerző: imetaHáz a tónál Hazai bemutató: 2006. augusztus 10.
„A találkozás idő paradoxont hoz létre, amelynek következtében olyan láncreakció keletkezik, amelytől felborul az egész tér-idő kontinumunk és megsemmisül a világegyetem! Ez persze a legrosszabb eshetőség. Szerencsés esetben csak a mi galaxisunk fog megsemmisülni.”-figyelmeztetett többször is Emmett Brown doki az időutazás veszélyeire.
A Ház a parton esetében a helyzet ennyire azért nem súlyos, de időbeli mászkálásokkal és korrigálásokkal felveszik a versenyt a húsz évvel ezelőtti trilógia bármelyik részével. Kate Foster (Sandra Bullock) és Alex Wyler (Keanu Reeves) ugyanabba a tóparti házba szeretnek bele, aztán rövid úton egymásba is. Kapcsolatuk aprócska akadálya a fent említett tér-idő ügylet, mivel mindezt pár év elcsúszással teszik. Hogyan léphetünk kapcsolatba egy múltbeli, illetve jövőbeli személlyel? Csak egy erre a célra megfelelő, régimódi postaládára van szükségünk, ami kicsinyített időgépként közvetíti mindazt, mit belédugunk.
Kate és Alex így kezdenek heves levelezésbe, ami a laptopokkal és szélessávú internettel agyonnyomott világunkban több, mint nosztalgikus. Ki emlékszik már arra, milyen naponta várakozva feltépni a postaládát, aztán órákig nézegetni a kibontatlan levelet? Hatszor elolvasni, aztán újra, és legalább tíz ropogós papírt elpocsékolni a válaszadásra? Hát igen, manapság mindez már egyetlen kattintással áthidalható, sőt, a kézírással sincsenek gondjaink. (küzdelmes is a tollforgatás a fiataloknak) A lényeg a lényeg, hogy MEGINT egy ázsiai filmet dolgoztak fel, az alapötlet ugyanis már 2000-ben megszületett, Il mare cím alatt. (nem kell látni az eredetit ahhoz, hogy biztosra tudjuk, minden misztikumot kiheréltek belőle az amerikaiak) A film sajnos több helyen vontatott és erősen súrolja, egyeseknek talán át is lépi a giccs határát. Érthetetlen, mert végig drukkolunk, hogy legyen belőle valami. Régen volt már, ennyire masszív alapozása egy filmnek. A sokat ígérő szituáció azonban kibontatlan marad, a vége felé össze is zavarodik. Akad rajta pár logikai lyuk, amit most nem fejtegetnék, mert igazság szerint inkább a „valami nem stimmel” érzéssel hagytam el a mozitermet, mint a „most meg vagy!” konkrétumokkal. A második lényeg tehát az, hogy nem érdemes gondolkodni. Nincs ebben se több, se kevesebb annál, aminek látszik: romantikus egymásra találás, egy kis időcsavarral megspékelve. Ennek a kritériumnak pedig minden képkocka megfelel. Chicago látványos fényképezése mellett a film pozitívuma, hogy Sandra Bullock (végre) megint vállalhatóan csinos, úgy látszik, ezek a szerepek hozzák elő lényének minden báját. Keanu Reeves ugyanazt a figurát hozza, amit az Édes Novemberben (hasonló giccsfaktor), vagy a Minden végzet nehézben, pedig Christopher Plummer segédkezik neki, hogy a karakterébe életet leheljen. Valóban, Christopher Plummer. Három mondata van, de tudjuk... Mindenkit magasról kiüt vele. :)
Mindezeken felül a film azért kellemes élményt nyújt. Köszönhető talán az eltúlzott fényképezésnek, a megkapó színvilágnak, vagy a tóparti háznak, sikerül egy olyan alaphangulatot kovácsolnia, ami kitart a vége feliratig. Majd egyszer, hideg téli estén újra megnézzük, ha már túl vagyunk a Sors útjain, az Ilyenek voltunkon, és még mindig van pattogatott kukoricánk, és még mindig nem akarunk kimászni az érzelmi gödörből. Aki meg nagyobb szellemi kapacitásra vágyik, megszerzi az eredetit.