beszámoló [koncert]  2006. augusztus 9. szerda   16:40

nincsen hozzászólás

  Tagadhatatlan, hogy Eric Clapton fellépésével egy újabb gitáros legendával lehettünk gazdagabbak, aki mivel mással, mint hamisíthatatlan hangjával, gitárjátékával, és balladáival írta be magát a blues-rock nagykönyvébe. Ez a klasszikus sikertörténet majd 40 éve kezdődött a The Yardbird-sel, a John Mayalls Bluesbreakersszel, a Creammel (hogy csak az ismertebbeket említsem), emellett számos nagyszerű zenésszel alkotott együtt. Ki ne emlékezne a blues egyik legnagyobb klasszikus dalára a Ten long yearsra, B.B. King és Clapton közös felvételére? Vagy a The Band 1976-os búcsúkoncertjének The Last Waltz című filmjére (amit itthon is vetítettek), ahol Clapton is feltűnt Muddy Waters, Van Morrison, Bob Dylan, Ringo Starr, Neil Young mellett. Végül is ezek kicsi, mégis meghatározó epizódjai voltak annak, hogy több mint 40 éve alkot töretlenül, koncertek tízezreit adja és ezzel együtt az eladott albumai megütik a több tízmilliót. Vitathatatlan fegyvertényként kell elkönyvelnünk azt, hogy a Rolling Stone magazin minden idők 100 legjobb gitárosai közé választotta be. (A sorrend így alakult: 1.Jimi Hendrix; 2 Duane Allman of the Allman Brothers Band; 3 B.B. King, 4 Eric Clapton; 5 Robert Johnson; 6 Chuck Berry; 7 Stevie Ray Vaughan; 8 Ry Cooder; 9 Jimmy Page of Led Zeppelin; 10 Keith Richards of the Rolling Stones; 11Kirk Hammett of Metallica; 12 Kurt Cobain of Nirvana; 15 Carlos Santana; 16 Johnny Ramone of the Ramones; ; 96 Angus Young of AC/DC; 97 Robert Randolph; 98 Leigh Stephens of Blue Cheer; 99 Greg Ginn of Black Flag; 100 Kim Thayil of Soundgarden).
  
  Rossz választásnak semmiféleképpen nem tekinthetem Clapton 2006-os turnénak állandó vendégét, a fekete blues gitáros Robert Crayt, akit még B.B. King és John Lee Hooker sem vetett meg néhány felvétel erejéig. Robert Cray zenei pályája kezdetét úgy 1974-re tehetjük, ez idő óta mintegy 16 albumot készített és 5 Grammyt gyűjtött be. Ez is mutatja, hogy Crayt mind a zeneértő közönség, mind a szakma elismeri. De véleményem szerint Cray munkássága az általam ismert albumait figyelembe véve a Claptoné mellett szinte eltörpül, annak ellenére, hogy olyan dalokat is találunk ezeken az albumokon, mint a The Score, Already Gone, Out of Eden, Cry for Me Baby, vagy a B.B.Kinggel együtt játszott Playin with My Friends dal, vagy John Lee Hookerrel játszott Baby Lee.
  
  És Cray ezen az estén jött, látott, és győzött, de Clapton fénye mégis fakóvá tudta tenni az ő kiváló játékát. Ezért is lehetett az, hogy a két fellépőt elválasztó rövid szünet szinte csak úgy elillant, mint a legfinomabb parfüm. Ténylegesen nem kellett sokat várnunk, mert Clapton kiváló zenésztársaival 21 óra után néhány perccel óriási ováció kíséretében lépett színre. Hangulatkeltőnek a Pretendinget (Journeyman 1989)
   és a Got To Get Better in a Little Whilet (Live at the Fillmore 1973) gondolta, ami felvezetőnek nem is volt rossz. Ezután egy olyan klasszikussal ajándékozott meg minket, amire nem is számítottam. Hangsúlyozni szeretném, hogy nem győztem a levegő után kapkodni, amikor minden átmenet nélkül megszólalt a Bob Marley örökérvényű reaggae klasszikusa az I Shot The Sheriff (461 Ocean Boulevard -1974). Ez a dal mintegy fejhajtás és tisztelet volt Marley előtt. Frenetikus, frenetikus, frenetikus és csak ezután köszöntötte mosolyogva a közönséget. A koncert alatt fellélegzésről tovább sem beszélhettünk, mert Crayjel együtt játszotta le a 1989-ben is közösen bemutatott Old Love-ot (Journeyman 1989). Ezzel az igazi melankolikus Clapton-klasszikussal szembesülhettem azzal a ténnyel, hogy mennyire jó érzékkel tudta kiválasztani zenésztársait. Nem lehet másra gondolni, mint két titánjára, Doyle Bramhall II-ra és Derek Trucksra. Gondolatban jobbján és balján helyezkedtek el. Ontották magukból a legjobb témákat, szólókat. Ezt erősíti a követő lágyabb hangvételű Everybody Oughta Make a Change (Money and Cigarettes 1983) és az átmenet nélküli Motherless Children (461 Ocean Boulevard -1974). Ebben a két dalban is volt szerencsénk hallani Derek Trucks kiváló slide játékát is. Egyébként Clapton énekelt, játszott, alig kommunikált a közönségével, néhány biccentéssel, mosollyal és ritkán szavakkal köszönte meg a közönség üdvrivalgását. Neki ennyi elég volt, se több, se kevesebb.

  Az első mozgalmas felvonást csendes megnyugvó melódiákkal teli ülős szettje követte, melyben csupa gyöngyszemet találhattunk. Elsőnek a Back Home csendes 2006-os albumának címadó dalát, majd utána visszakanyarodott a Derek and the Dominos 1970-es világába az I am Yoursszal (Layla and Other Assorted Love Songs 1970). Ezeknél az elhangzott daloknál nem kellettek az üvöltő hangok, a fejleszaggató vad futamok, mert Clapton ezeknek a harmóniájával is meg tudta szólítani a jó 40-50-es közönségét. Ilyen hangulatban tért át egy rövid thank you-val az egyik sikeres kocsmadalára, a Nobody Knows You When You´re Down And Out-ra (Layla and Other Assorted love Songs 1970), mely nem volt sikertelenebb, mint a többi eljátszott dala. Blokkzárónak a Running On Fait (24 Night 1991) csendességével búcsúztatta el az ülős blokkját. Igen, ezekért a melódiákért szeretjük Claptont, no meg az utána következett Mississippi stílusban írott lassú blues blokkért. Elsőként az After Midnight (Eric Clapton -1970), és a Little Queen Of Spades-t (Sessions For Robert J - 2005) játszotta el szünet nélkül, társaival. A blues blokk zárószámának a vad Johnny Winter ihletésű Further On Up The Road (E. C. Was Here - 1975) következett, de nem is akármilyen előadásban. Igazi szóló hegyeket hallhattunk és láthattuk. A választ a kérdéseinkre, hogy hogyan is kell azt a bizonyos bluest könnyedén játszani, megkaptuk Claptontól, Doyle Bramhall II-tól és Derek Truckstól, Chris Staintontól, Tim Carmontól, Willie Weekstől, Steve Jordantól, és Simon Clarke-tól, Roddy Lorimertől, Tim Sanderstól. Kétség nem férhet hozzá, hogy Clapton zenész választása több mint 40 év játék után is kiváló volt, hogy csak a két gitárosfenomént, Doyle Bramhall II-t és a 100 legjobb gitáros! között emlegetett Derek Trucksot említsem újra meg újra (akikről biztos, hogy fogunk még hallani). Sokszor az volt az érzésem, hogy Clapton mellettük már labdába se rúghat. Egyszerűen lejátszották. De Clapton játékát és szerzeményeit akkor sem lehet leírni, áthúzni egyetlen tollvonással.
  
  Végül is a koncert végére hagyták az igazi Clapton rádióbarát klasszikusokat tartalmazó dalait, a lírai mélységű Wonderful Tonightot (Slowhand - 1977) amihez szerintem nem kell semmit hozzáfűzni, sem a Laylahoz (Derek And The Dominos: Layla And Other Assorted Love Songs - 1970), sem a Cocaine-hez (Slowhand - 1977). Tartja a közmondás, hogy egyszer mindennek vége szakad. Alig akartuk elhinni, hogy elérkezett a vég. Két teljes óra blues (és rock) körül. Néhány fel- és levonulás, ráadások lejátszása, melyek nélkül nem távozhattunk volna tiszta szívvel az Arénából. Ha már nem lehetett mindegyik nagy Clapton-klasszikust előadni ezen az estén (ill. turnén), akkor legalább még egyet búcsúzóul, ez pedig a Crossroads (Cream: Wheels Of Fire -1968) volt, duóban Crayjel és a többiekkel.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: