beszámoló [koncert] 2006. augusztus 6. vasárnap 10:55
nincsen hozzászólás
szerző: AndrásMorrissey 2006. július 5., Petőfi Csarnok Szabadtéri Színpad
A stílus maga az ember mondja Buffon. Morrissey budapesti koncertjén meg kiderült, hogy az ember maga a stílus, ha Morrissey-nek hívják, csak ez nálunk szinte senki nem érdekel. Sírni mégsem fogok, hogy nem várta teltház Mozt, törölgetik még úgyis elegen a könnyeiket annak a két összeizzadt ingnek a darabjaiba, amiket a Mester bedobott az ő kis Margaritái közé a koncert folyamán. Apropó közönség. Igényes művészmetál koncerteken sem tapasztolható olyan mértékig megható (értsd: szánalmas) rajongás, mint amit a néhány kívülállóval tarkított sznobéria bemutatott, de hát megértem én, hogy milyen az, amikor néhány hónap (vagy év) után kiszabadul az ember az irodalmi kávéházak felolvasóestekkel párnázott budoárjaiból. Figyelem, idézet következik a Brian élete című filmből: Milyen giccses!
Na most ennek a közepébe érkezett meg Morrissey. Tudta persze jól, hogy hova került, nyilván ezért is kezdett rögtön egy keresetlen és ócska poénnal, melyet a Hungary és a hungry szavak felhasználásával kovácsolt. Ha már a kovácsoknál tartunk: eztán rögtön lekalapált nekünk egy Smiths-dalt is, jelesül a How Soon is Now?-t, ami közben rácsodálkozhattunk az Oscar Wilde-ot ábrázoló háttérvászonra, meg az új lemez koncepciójának megfelelően olasz zászlót ábrázoló lábdobra, amit a koncert helyszínének megfelelően fejjel lefelé fordítottak. Értitek, Hun-ga-ry. Körülbelül ennyit érthettek azok is egyébként, akiket a koncert közben Moz megkérdezgetett erről-arról, legalábbis akadémiaiszékfoglaló-értékű válaszaik alapján. A viszontválaszok ennek megfelelően körülbelül Manchester kocsmáiba, vagy még inkább akadémiáiba, de leginkább akadémiai kocsmáiba illettek, az énekes ugyanis rendszerint egy fitymálló legyintéssel elintézte az egészet, ami persze startjel is volt a zenekarnak is a következő nótához. Ha már a zenekarnál tartunk: annak méltatásától ezúttal eltekintenék, úgysem a zenészek miatt fizettek a nézők, nekik Morrissey fizet, és azért meg is dolgoznak, kész. Nézzük inkább azokat a bizonyos nótákat. Volt itt kérem minden, például a szépen összecsengő és még szebben különválasztható First of the Gang to Die és Ganglord, a disznómód izzasztó Life is a Pigsty, a már csak címe révén is műalkotás-értékű To Me You Are a Work of Art, meg a szimplán csak tökéletes You Have Killed Me és Irish Blood, English Heart, amelyek bemutatják, hogy hogy kell elegánsan és jelentőségteljesen játszani a jellegtelen zenét (vagy így, vagy sehogy). Na és persze volt feldolgozás a világ (Morrissey szerint) legjobb zenekarától, a New York Dolls-tól (Human Being), és az elegáns keretes szerkesztés jegyében a végére jutott még egy Smiths is, a Last Night I Dreamt That Somebody Loved Me. (Bekeretezendő képzavar következik: a keret alsó és felső léce menet közben hangzott el a Girlfriend in Coma meg a Panic képében.) Mint az a koncert látogatottságából kiderült, e címek hallatán kis hazánkban körülbelül ezer ember izzad, mint a disznó és nyáladzik, mint egy Morrissey-rajongó, a többiek meg csak hülyén néznek. De így is van ez rendjén, elvégre még itthon vagyunk.
Az az ezer ember persze azt hiszi, sőt váltig állítja, hogy Morrissey pont úgy szerette őket, mint ők őt (őőő), sőt, talán még jobban, de én erről nem vagyok meggyőződve annyi alapján, hogy a neki nyújtott virágcsokrot betűzte a lábdob tetejére. Arról viszont most már végleg meg vagyok győződve, hogy ez a faszi tényleg egy primadonna. Úgyhogy aki röhög Honthy Hannán, röhögjön Morrissey-n is, még ha Morrissey-rajongó is. Vagy pedig vallja be, hogy még akkor is rajongana Morrissey-ért, ha magyar operettslágereket énekelne. És akkor én is bevallom, hogy joggal lehetne rajongani érte még akkor is.