beszámoló [fesztivál]  2006. július 25. kedd   13:28

nincsen hozzászólás

  1. nap
  
  Ha Magyarországon fesztivál van, elindulnak az osztrákok, ha Ausztriában fesztivál van, elindulnak a magyarok. Ez a világ rendje. Az osztrákoknak hiányzik a hangulat (meg az olcsó sör), a magyaroknak hiányzik a zene (meg a jó hangzás, olcsón). Ennek fényében akár meglepőnek is nevezhető, hogy kevés kőbányais és aranyászokos dobozt lehetett a háromnapos Nova Rock fesztivál során észrevenni a placcot szabdaló utak porában, mert ebből egyenesen következik, hogy relatíve kevés magyar látogatta meg a bulit (az olcsó sört ugyebár mi sem vetjük meg). Az viszont nem csak meglepő volt, hanem sokkoló is, hogy milyen kocsisor fogadott minket már a határ átlépésekor: fiatalabbakat az Electroworld nyitására, idősebbeket pedig a Gorenje-korszakra és a tusinai rockfesztiválra emlékeztethette a dolog. Ennek fényében nem csoda, hogy Unheilig, Bloodsimple, Trivium, Bullet for My Valentine, hűtőszekrény, egyforintos DVD-lejátszó és Pantera helyett a Stone Sour (már erősen a délutánba hajló) koncertjét sikerült elsőnek meglátnunk.
  
  Ennek kevésbé örültünk (lehet, hogy rendszeresíteni kéne a maszkot Stone Sourban is), annak viszont módfelett, hogy hallottuk. Nem grunge-, és nem is metal-, hanem egyszerű zenerajongó minőségünkben (aminek eredményeként persze hatalmas grunge- és metalrajongók is vagyunk), mert az teljesen egyértelmű volt a koncert láttán-hallatán is, hogy amikor a Stone Sour tagjai hangszert és mikrofont ragadnak, ott nem műfajok, hanem zene kezdődik. Körülbelül olyan, mintha a Slipknot kontúrjait nem finom ecsetvonásokkal, hanem teddy-hengerrel mázolnánk, vagyis (pláne élőben) súlyos-húsos muzsika, a kicúgozott énekdallamok helyett zsigeri danolászással kísérve, és (ezúttal) olyan nótákba öntve, mint az Orchids, a koncertet egymagában is eladó Inhale, a Get Inside, vagy a zsírúj 30/30-150 és Come What(ever) May. Na az már egy fesztivál, amin 15.50-től ilyen zene szól.
  
  Az viszont nem fesztivál, ahova meghívják a metááálmédia darlingjait, azaz az Avenged Sevenfoldot, pláne a Stone Sour utánra. Folytatva a fentebbi gondolatmenetet: az még hagyján, hogy amit az Avenged Sevenfold játszik, az nem metal a baj az, hogy nem is zene. A banda iránt érzett gyűlöletünk egyre nő, amióta meghallottuk a magazinunk nyaktilófelelőse által már az annak járó módon méltatott City of Evil albumot de ezen koncert nyomán olyan (természetesen negatív) emóciók* ébredtek bennünk, amiknek létezéséről eddig nem is tudtunk. (Nem is fognak újra előtörni addig, amíg újra nem látjuk az Avenged Sevenfoldot.) Ez a produkció olyan volt, mint a tipikus egylemezes zenekar tipikus nyilatkozata a tipikus második lemezről: ami dallamos, az még dallamosabb, ami kemény, az még keményebb. Kár, hogy az Avenged Sevenfoldban többek között két dolog rossz: a dallamok meg a keménykedés. A legrosszabb azonban TheRev dobos, aki élőben is bizonyította, hogy egy kocka és egy szögbelövő pisztoly romantikusnak épp nem nevezhető frigyéből született. És még nála is rosszabb M. Shadows, aki a cincogó hangján ezúttal is nagyvonalúan összekeverte az alany- és a tárgyesetet a Beast and the Harlotban, és persze elénekelte azt is, hogy áiáiáííííí. Synyster Gates és Zacky Vengeance eközben egyébként azt pengették, hogy nyenyerenyenyee. Hogy ezek az emberek (hardcore fattyak, démonok vagy amit akartok) hangszereikre és nyelvükre merték venni a Pantera Walkját, na az már minket is bitófaácsolásra ingerelt. Még a magyar futballválogatottnak sem tudnánk olyan ironikusan mondani azt, hogy Szép volt, fiúk!, mint az Avenged Sevenfoldnak. Szép volt, fiúk!
  
  * Figyeld a szótőt, figyeld a szótőt!
  
  Az Alter Bridge-ről sokkal rövidebben is be tudunk számolni, mert ők sem bolygattak minket olyan nagyon, mint az Avenged Sevenfold. Barátságosan rádióbarát (mondhatni Radio Friendly Unit Shifter) rockzenéjük nem zavart senkit, legfeljebb a környező rádiók frekvenciáit, de azokon meg lehet, hogy úgyis épp Alter Bridge szólt. Nem is volt ebben semmi rossz, de azért részünkről inkább szólhatott volna kétszer a Live, a rádióban és a színpadról is. Az a banda sem akar többet, mint az Alter Bridge (azaz egyszerű rockzenét játszani), csak épp nekik jobban sikerül. (De erről majd később.)
  
  Végülis komoly haknipotenciállal is fenyegethetett volna az Alice in Chains koncertje, de mi nem tartottunk ilyesmitől, hiszen mégiscsak egy Jerry Cantrell volt az, aki többévnyi, Alice in Chains-nótákkal történő haknizás után úgy döntött, hogy most az Alice in Chains adja az Alice in Chains koncertjeit. Szegény Layne Staley-t persze senki sem pótolhatja, de végülis pont azért nem volt alaptalan az optimizmusunk, és pont azért merjük leírni, hogy ez tényleg az Alice in Chains volt, mert William DuVall nem is akart pótolni senkit, csak kellő alázattal elénekelt néhány nagyon jó dalt Seattle (legismertebb) fénykorából, háta mögött Sean Kinney-vel, Mike Inezzel és Jerry Cantrellel, akiket hagy ne kelljen már bemutatni. Az a néhány nagy nóta pedig tökéletesen meg is indokolta, hogy mit keres ez a banda a nagyszínpadon (vagy a kékszínpadon, vagy a kéklyukban, vagy hol). Again, Rooster, Angry Chair, Down in a Hole, Would? akinek ezek a címek nem mondanak semmit, annak mi sem akarunk semmit mondani, legfeljebb egy olyan mozdulatot eresztünk meg felé, mint amivel a koncertet vokálozás címén suttyomban végigéneklő Jerry Cantrell leverte az erősítőjét. Nem fordult ki persze ettől a fellépéstől a világ a sarkaiból, és hozzon bármit is a jövő, ez a felállás nem fog egy újabb Dirtöt készíteni, de a katarzisigényünket jó előre félretéve azért libabőröztünk rendesen a megfelelő pillanatokban. Ha a banda elmaradt budapesti koncertje egyszer, valamikor tényleg pótlásra kerül, akkor erősen ajánlott a megjelenés, nem csak nosztalgiázóknak, de nekik főleg. Hey, let them do it again!

  Következett a fesztivál fedése, amiért jár egy alapos feddés a szervezőknek: Motörhead a kéklyukban, Queens of the Stone Age a vörösben. Nem sokszor fordult ez elő a három nap folyamán, de mi végül a vöröset választottuk. Persze nem azért, mert ott még nem jártunk, és nem is azért, mert bármi bajunk lenne a Motörheaddel, csak egyszerűen azért, mert abban biztosak voltunk, hogy a hatvanegy éves Lemmy-t még nagyon sokszor fogjuk viszontlátni, és biztos a Motörhead élén, viszont a harmincvalahány éves Josh Homme még ki tudja, hogy idevetődik-e a környékre valaha, és ha igen, az ő kis királynőivel jön-e*. És különben is, külön magyarázat nélkül is el kell fogadnia mindenkinek, hogy számunkra a fesztivál Ace of Spades-e a Feelgood Hit of the Summer lesz. Az ugyan nem lett, mert az említett dal nem hangzott el, de helyette lett a mi kis Killed by Death-ünk a No One Knows, úgyhogy elégedettek vagyunk magunkkal. És a Queens of the Stone Age-dzsel is. Már csak azért is, mert a banda képében egyszerre láttuk a Nirvanát, a Led Zeppelint és a Creamet (és még abban sem vagyunk biztosak, hogy ezt csak azért mondjuk, mert ezeket a bandákat soha nem láttuk és nem is fogjuk már). A Kyuss-t viszont azért sem voltunk hajlandóak belelátni a Queens of the Stone Age-be, mert a kettőnek a semminél épphogy csak egy kicsivel több köze van egymáshoz. Pedig a bandához mérten ez egy kimondottan tescogazdaságos koncert volt, hiszen Natasha Schneider otthon maradt, így aztán Troy van Leeuwen volt kénytelen néha a billentyűkhöz járulni, esetleg az erősítőjét nem rendeltetésszerűen használni némi pszichedelia kedvéért. Na persze ez a némi pszichedelia olyan elszállásokat tudott okozni, hogy még Ferihegyen is tudták volna mire használni. Nem kellett féltetnünk a többieket sem: Josh Homme a már említett Killed by Death-ünk közben például úgy döntött, hogy Albert Kinget fog alakítani, röpke harminc másodpercben lement tehát blues-ba a kedvünkért, vagy a maga kedvéért, vagy ki tudja, kinek a kedvéért. Mindenesetre mindenkinek a kedvére tett vele, mert egyként mentünk le tőle alfába. Innentől zanzásítanánk: In My Head, Little Sister, Burn the Witch, csak hogy a műsor gerincét szolgáltató új album dalait sorakoztassuk fel, annak apropóján, hogy elmondjuk: nem olyan rossz lemez az, mint gondolni tetszenek. Az I Think I Lost My Headache-et meg pont azért említjük, mert Önök is tetszenek tudni, hogy a maga vánszorgó gyönyörűségében micsoda örökbecsű darab is az. Számunkra meg is volt az év koncertje, egészen két nappal későbbig.
  
  * Hogy milyen igazunk volt, azt az is bizonyítja, hogy a Motörheadet egyikünk (azaz Én) már látta is azóta. A következő meetinget két hét múlva tervezzük megejteni, mind a ketten. (Tehát Én is ott leszek.)
  
  A fesztivál fedése után, tumultuózus színpadépítő jelenetek sorozatával, valamint a Jó, a rossz és a csúf című westernből szedett jelentekkel, és annak zenéjével fel is vezetődött a rendezvény egyik fő vonzereje, a Metallica. Persze ennek a fő vonzerőnek is volt/van egy komoly vonzereje, jelesül a huszadik jubileumát ünneplő Master of Puppets album, amelyet teljes egészében el is játszott az Incorporated. Előtte persze még csigázták a tisztelt ünneplő tömeget, mindezt olyan darabokkal, mint a Creeping Death, amelyet mindjárt kezdésnek tódítottak bele az éjszakába, a 96-os, 97-es születésű mostohagyerekek közül szokatlan dédelgetésnek örvendő Fuel, vagy a túl régen és túl sokat dédelgetett Unforgiven, amely alatt bizony bebizonyosodott, hogy James Hetfieldnek a szakálla mellett már a hangja sem a régi. Nagy kár ez, mert Lars Ulrich közmondásosan rapszodikus (és akkor még finomak voltunk) dobjátéka még mindig a régi. Robert Trujillo orángután-tribute mozgása továbbra sem olyan szerves része a négyesnek, mint saját tulajdon bőgőjátéka, viszont Kirk Hammet még mindig ugyanaz a kubai strici, aki volt, és még mindig pont olyan jól tud gitározni, ahogy valószínűleg egy kubai strici sem (legfeljebb egy bajuszos mexikói). Így akár egy pocsék koncert is kerekedhetett volna ebből, de a Master of Puppets dalai, valamint az új nóta és a St. Anger lemez ultimatív hanyagolása igencsak javítottak a helyzeten (már megint ezek a finomkodások). Az 1986-os alapművet felvezető, Walt Disney szentimentalizmusát, a home-videók diszkrét bájával, és a promó-szövegek rafináltságával keverő filmet azért kihagyhatták volna, de talán eleget árulunk el azzal, hogy a koncert-sztenderdeknek számító Battery és a címadó alatt se gondoltunk bele abba, hogy mindjárt jön a Sanatarium, a Leper Messiah, és teljes egészében elhangzik majd élőben az Orion is. És lőn. Jött még velük együtt szépen sorjában a The Thing That Should Not Be, a Disposable Heros, meg a Damage Inc. is. Mindez teátrális gesztusok, giccsbe hajló háttérvetítések közepette zajlott le, de a félreértések tisztázása végett közölnénk, hogy nem volt ezt annyira rossz látni, mint amennyire jó volt hallani. Kitalálható, hogy a rock-történeti bazalttömb életnagyságában való prezentálása után már csak rock-történeti mérföldkövekre volt idő, de ezek között akadt olyan, amely bizony igyekezett, vagy tudott is nagyobbra nőni az amúgy is terebélyes életnagyságnál. A hangerő és a hangmérnök úr (üdvözöljük innen is) jóvoltából még mélyebb barázdákat szántott a Sad But True traktora, a One-ban gombafelhő alakú füstbombák pukkanására asszociálhatott, aki tudja miről is szól ez a régi szép nóta. Az Enter Sandmanben ugyanezek a petárdázások már annyira soknak és feleslegesnek bizonyultak, mint két nappal később a Bloodhound Gang koncertje. Igazi nagy durranásból viszont kettő is volt. A kisebb a Jerry Cantrellel előadott Nothing Else Matters volt, amely (főleg) azért szólt kisebbet, mert inkább láttuk, mint hallottuk a vendégművészt. (Máshogy üdvözöljük most a hangmérnök urat.) Lelki békénk meglehetősen ingatag libikókája azonban menten helyére billent, amikor megjelent a színpadon a világ legszebb Rickenbacker basszusgitárja, és annak a világ legrondább emberei között számon tartott tulajdonosa. Ezek után már csak annyit közölnénk, hogy a Damage Case című Motörhead örökbecsűt játszotta el Lemmy Kilmister. És ez az egy nóta elég energiával látott el ahhoz, hogy nekivágjunk Nickelsdorf Novarockra limitált éjszakájának. Napfelkeltekor már találtunk is parkoló- és sátorhelyet.

  II nap.
  
  A második nap számos olyan zenekart tartogatott, amelyeket egyes magazinok szerint igen fontosak és igen forradalmiak. Mi viszont tisztában vagyunk a forradalmi szó eredeti jelentésével, és pontosan tudjuk, hogy e néhány betű nem jelöl mást, mint visszatérést, visszafordulást valami régi, valami elfeledett felé. Köszönjük szépen, mi nem feledtünk el semmit, ami jó, így maradnánk a következőkben még szőr mentén is csak éppen hogy tárgyalt bandák eredetijénél.
  
  Szóval mindent azért mi sem hallgatunk meg, ha nem muszáj. Az mindenestre kiderült, hogy a helyi Tyler, és a metalkotyvasztásban jeleskedő The Answer műsora alatt kiválóan el lehet indulni bevásárolni kishazánk közértjeibe. Billy Talent produkciója alatt meg is lehet ejteni az einkaufot, az egyszerűen, és hamisan, akcentussal éneklő női frontemberrel punkolgató The Sounds műsora kiválóan alkalmas arra, hogy az egyszeri fesztiválozó előkészítse a grillezéshez a szalonnát és a különböző zöldségeket. Nevezhetjük akár alternatívnak az Új Zéland-i The Datsuns produkcióját, de minek, mikor már sülnek is a zöldségek, és serceg az a szalonna. Jött a Starsailor, egyenesen a britpop szcénából, mi meg mentünk éppen a gasztronómiai mennyországba, ami, milyen meglepő, pont ellenkező irányban van. Mire britfejű barátaink (akiknek sajnos nem is megy olyan egyszerűen csendben maradni) nagy sokára felböfögték magukból a koncertzáró Good Souls-t és Silence is Easy-t, mi is felböfögtük az utolsó bacon- és padlizsánfelhőket, úgyhogy közös megegyezéssel elindultunk a nap első igazi koncertjére, a Live kéklyukas bulijára. (A vöröslyukas bandák méltatásától való eltekintésért nem kérünk elnézést.)
  
  Az Alter Bridge kapcsán tettünk egy ígéretet, hogy elmondjuk,(leírjuk) miért is kellett volna inkább kétszer meghallgatni a Live-ot, mint egyszer a Scott Straptelenített bandát. Hát azért, mert a ugyan a Live is rádióbarát, vonalas rockzenét játszik (mondhatni Radio Friendly Unit Shiftert) csak nem azt a fajtát, amitől elkapcsol az ember, hanem amitől felhangosítja a készüléket. Egyfelől, másfelől meg őket a látottak/hallottak alapján nem hatja meg túlzottan a Live-ot a tény, hogy most már nem ők szólnak nap, mint nap az éterből. Persze ettől még az is tény, hogy a jó ízléssel összeillesztett The Dolphins Cry, I Alone kettősnek még a sógorék is tudták, sőt énekelték a szövegét. De nem dobálták le a csapatot a They Stood Up For Love és az új lemezes I Walk The Line miatt sem, hanem örömmel és nagy sikongatással fogadták őket a Greg Bennickre ijesztően hajazó frontember vetkőzésével és csípőmozgásával együtt. (Utóbbiak kizárólag a szebbik nem képviselőit hozták lázba.) Az emígyen létrejött tantrikus grunge aztán létre is hozta a nap koncertjét, sőt a fesztiválról hazafele menet már majdnem bekapcsoltuk a rádiót is, de rájöttünk, hogy a Lajta melyik oldalán is vagyunk.
  
  A Live-tól aztán úgy feléledtünk, hogy nagyon nem a Massive Attack lassú trip hopja hiányzott, de hát a Subwayt To Sallyt azért már mégse. Így persze az ún. objektív tájékoztatás csorbulni fog, de hát ez egy szubjektív műfaj ugye. A helyzetet nehezítette, hogy mivel a masszív-kompániának most jelent meg egy best of lemeze, igen könnyen kitalálható volt a műsor is. Safe From Harm, Karmacoma, Butterfly Caught Redux, a nagy sláger Teardrop, a Future Proof, és a többi. Mindehhez társult még az is, hogy ugyan egy basszusgitárost láttunk a színpadon, viszont négyet hallottunk. Az is lehet, hogy jó volt ez, csak nem most és nem nekünk, úgyhogy el is indultunk a vöröslyuk irányába, ahol az Irgalmas Nővérek zsolozsmáztak egy fia basszusgitár nélkül.
  
  Egyikünknek (Nekem) ez nagyon tetszett is, a másikunknak (Énnekem) meg nagyon nem, és mivel ez még a múltkori Mayhem-koncertnél is élesebb véleménykülönbség volt, Ő (azaz Én) most a Placeboról fog(ok) írni. Ez egész hálás feladat, mert a zenekarnak csak egy nótája van, és azt játssza el többször egymás után kisebb-nagyobb fordulatszám-módósításokkal. A baj csak az, hogy ezt végig kellett állni. Az a bizonyos nóta egyébként hol a Blind, hol a 20 Years, hol a Black Eyed címet kapta, figyelemre méltó viszont, hogy a legtöbben Every You, Every Me-ként ismerik ezt a korszakalkotóan lagymatag rockot. Ahogy az pedig már a budapesti Depeche Mode-koncert előtt is kiderült, leánykori nevén Running Up That Hillnek hívták, és Kate Bush szülte. Akkor még tetszett is.
  
  A zsolozsmázásról talán még ennél is rövidebben számolnék be, hiszen néhány nappal később (velem együtt) a Petőfi Csarnokban tiszteletét tette Andrew Eldritch és nővérei. A műsort tömören úgy foglalnám össze, hogy A Slight Case Of Overbombing. Ebből csúcspontként kiemelném a Vision Thing, This Corrosion, Dominion/Mother Russia dalokat és hozzátenném még a Floodland címadóját. A hangmérnök úr szerencsére formában volt, és a potméter tologatásoknak köszönhetően harapós gitárokkal sikerült díszítenie a füstbeburkolt frontember hangját. Egyedül az utolsó dalnál támadt valami gikszer, de az Ofra Haza nélkül úgysem tökéletes.

  3. nap
  
  Ha nem tudnánk a Die Krupps-ról, egy Wave-Gothic Treffenen állítólag húszezer embernek zenélnek megfelelő időjárás esetén (mert a megfelelő publikum ott ugye adott), akkor azt mondanánk, hogy derék német családapák zenekara ez, akik gyárlátogatás után a teniszezés helyett indusztrializálnak (biztos irodában dolgozik mindegyik). Mivel azonban tudjuk róluk, hogy egy Wave-Gothic Treffenen állítólag húszezer embernek zenélnek megfelelő időjárás esetén (mert a megfelelő publikum ott ugye adott), ezért mintegy meglepetésként jelentjük be azoknak, akiknek nem volt még se Treffenen, se Nova Rockon, se más Krupps-koncerten, hogy derék német családapák zenekara ez, akik gyárlátogatás után a teniszezés helyett indusztrializálnak (biztos irodában dolgozik mindegyik). A legszebb az egészben az, hogy ennél többet ők nem is akarnak elérni (elvégre ott van mögöttük az iroda, a színpadon meg ott van velük a gyár), és ezért tudtunk a dalaikra egész elégedetten bólogatni, annak ellenére, hogy minket sokkolt már a Skinny Puppy is.
  
  Az Opeth is sokkolt már minket legutóbbi budapesti koncertjével, aminek alkalmával negyedóra után kénytelenek voltunk távozni a teremből és ülve hallgatni a másfél órás konferansznak gúnyolt távolságtartó közvetlenkedéseket. Mivel Mikael Akerfeldtnek most erősen limitált idő állt csak a rendelkezésére, zenekarával együtt kénytelen volt zenélni. Négy számig még megunni sem lehetett nagyon a dolgot, és mivel a The Grand Conjuration, a The Leper Affinity, a Closure és a Deliverance után több nóta nem is volt, csak egy tényleg frappáns és több mint közvetlen, kimondatlanul is Axl Rose-nak címzett konferansz hagyta el Akerfeldt ajkait, egészen más szájízzel távoztunk a koncert végén. Ó elnézést, a rajongók kedvéért: szavakkal leírhatatlan volt ez a művészi, igényes, komplex, igazi Dalokból álló csoda, amiből Dalokat és csúcspontokat nem is lehetne kiemelni. Reméljük, hamarosan újra részünk lehet ebben a felejthetetlen élményben.
  
  Ezután Apocalyptica-koncert következett. Nagyon sajnáljuk a lovakat, akiknek a szőrét felhasználták a vonókhoz.
  
  Keith Caputo rajongóinak ellentétben nem üzenünk semmit, a Life of Agony-híveknek viszont annyit mindenképpen: örüljenek, hogy nem látták kedvenc zenekaruk frontemberét élőben. Érdekes ugyanis, hogy egy korábban crossovernek mondott együttes frontembere szabadidejében (azaz amikor kiengedik a karámból meg az elvonóról) a szeretethullámaiból próbál várat építeni, de csak annyira jut vele, mintha szarból próbálná ugyanezt véghezvinni. Érezhette ezt maga is, mert két saját gyártmányú akusztikus ömlengése között minden alkalommal elhelyezett támasztéknak egy LoA-nótát is, de sajnos ezek is csak akkor tudtak volna működni, ha megkér valakit, hogy énekelje el őket helyette. Persze énekelhet Keith Caputo is, csak amíg így megy neki, addig tegye ezt a tükör előtt reggelente, hátha akkor eszébe jut közben megborotválkozni is. Folytassa (az elvonót), Keith!
  
  A Bloodhound Gang koncertje kapcsán kénytelenek vagyunk visszakanyarodni az így visszakanyarodva túlságosan is bő lére eresztettnek tűnő Apocalyptica-beszámolónkhoz: azt ugyanis nem tudjuk eldönteni hogy a tiszteletbeli német amerikai banda fellépése miatt kit sajnálunk jobban: saját magunkat, vagy egymást. Rég hallottunk ugyanis ilyen hosszú és ilyen rossz fingó-viccet, mint amilyen ez a koncert volt. A hatást ráadásul több tízezer elkötelezett rajongó fokozta. A többit képzelje el mindenki maga. Vagy inkább mégse.

  A Toollal kapcsolatban nem is teszünk ilyen javaslatokat, mert azt úgysem tudja senki elképzelni. Ugyan kisebb csalódásként könyveltük el, hogy a karszalagokba nem építettek semmilyen lencsét, és hogy a háttérvászon sem lakmuszpapírból volt, de a Stinkfist kezdőhangjainál már előre megelégedtünk az előttünk álló hetven perccel. Pedig mit tudtunk mi ekkor még az előttünk álló hetven percről.
  
  Alapvetően mindent, mert azt már a lemezekkel való ismerkedésnél is kitaláltuk, hogy ez a zene magasztosan groteszk, csak most már rájöttünk arra is, hogy tulajdonképpen groteszkül magasztos is. Komoly segítségünkre volt ebben a The Pot, a Forty Six & Two és a Maynard rendhagyó nyelvleckéjével felvezetett Jambi is. A frontember egyébként külön fejezete volt (van és lesz) a koncertnek (meg a fesztiválnak, meg az év összes koncertjének, és az egész zenetörténetnek), mozgásával kortárs táncosokat szégyenített meg (vagy parodizált?), hangjával pedig hülyét csinált majdnem mindenkiből, aki mikrofont tart az orcája elé. Néha egyébként, még billentyűzött is. Sok mindenkinek (nekünk is) feladták a leckét a társai, akik hangszereikkel nem zenélnek, nem játszanak, hanem operálnak. Meglepő hatékonysággal. És úgy mellesleg náluk a műtőasztal fölött vetítővászon van. Működik is. Meglepő hatékonysággal. Lehetett rajta klipet is nézni, lehetett rajta az éneklő, kortárstáncoló, és (na jó) valójában zenélő doktor urakat is figyelni majdnem három dimenzióban, de ez itt teljesen mindegy, mert a publikum valahol az ötödik és a kilenc és feledik dimenzió között lebegett, illetve hogy a záró Aenema szövegéhez hűek legyünk: úszott. Ja, volt előtte Schism, Sober, Lateralus, és Vicarious is. Mi kérünk elnézést. Egyébként a hangmérnököt elraboltuk, és Magyarországra hoztuk, de csak a budapesti Tool koncerten engedjük ki a zsákból. Igen, jól tetszettek sejteni, eddig a pontig volt a Queens Of The Stone Age az év koncertje. Valószínűleg Josh Homme szerint is. Nem kérünk elnézést.
  
  Az egyesek szerint a fesztivál másik vonzerőt képző zenekarának számító Guns n Rosest már járó motorral vártuk, és megüzentük a backstage-be, hogy két órát adunk Axl Rose-nak hogy színpadra toppanjék. Ennek hatására alig hét perces, azaz a fesztivál legrövidebbjének számító késéssel meg is jelent a pódiumon emberünk és fel is tette a hamleti kérdést: You know where you are? Hát hogyne. You are in the oxygene tent baby. Ezért Jean Michel Jarre-t és Szalacsi Sándort szerettük volna felkérni a beszámoló megírására, de sajnos nem vállalták. Így mi vagyunk kénytelenek elmondani, hogy Axl Rose még mindig nagyon gyorsan fut, de röpke kis maratonjai rendre a színpad szélén felállított hegyi levegővel és álcázásként öltözősarokkal dúsított fekete dobozban érnek véget. Hogy mindeközben meglepően jó zenészek nyomják az Its So Easy-t, a Mr. Brownstone-t, a You Could Be Mine-t, az végül is mellékes, a Guns n Roses ugyanis 2006-ra már végleg átirattata magát a zenei magazinok hasábjairól a bulvármédiába. Nem segítenek ezen a három, különböző szerepet alakító gitárosok (azaz a rock n roll junkie, a klasszikus képzettségű Slash- és Bach-imitátor, és a meg nem értett avantgarde mívész) két-hárompercenként bekövetkező, egyéni hangvételű, ámbátor kiba.ott unalmas szólói, Dizzy Reed bármuzsikája, és a dalok közti 30 (300000) másodperces levegővételeket (teccikérteni) kísérő smooth jazzelés sem. Sőt, a kedvesen (és koncepciózusan) totalitárius színpadkép, és még maga Sebastian Bach sem, aki a My Michelle erejéig hozta szégyenbe Axl Rose-t. Továbbmegyünk, maga Izzy Stradlin sem, pedig bizony minden fogadkozása ellenére ő is feltűnt a ráadásban, a Think About You, a Used to Love Her, a Patience, a Nightrain és a Paradise City erejéig, így a banda többnyire négy gitárral nyomta a finálét. Na ilyet mi se láttunk még.
  
  Hogy fogunk-e még, az rajtunk legalább annyira múlik, mint Axl Rose-on (és Szalacsi Sándoron), mert ez bizony elkeserítő volt. A legszomorúbb pedig az volt az egészben, hogy az egészet egy paraszthajszál választotta el attól, hogy zseniális legyen. Adottak voltak a jó nóták, volt koncepció, voltak megfelelő zenészek, szóval remek kis hakni hízhatott volna ebből (új dalokról ne beszéljünk, azok úgyse érdekelnek senkit, és különben is jobb, ha pletyka marad mind). Mi a tanulság? A paraszthajszálak néha olyan vastagok tudnak lenni, mint Axl Rose. Mi csak annyit tanácsolunk az eleve karikatúrának született, de most már önmaga karikatúrájává váló frontembernek, amennyit Keith Caputónak is javasoltunk: ajánljon valakit maga helyett a bandájába. Vagy tudja mit? Ajánlunk mi. Scott Weilandnak hívják az illetőt, de csak másodállásra vehető.
  
  A járó motort aztán futóra változtattuk, és direkt nem mondtuk, hogy jövőre veletek ugyanitt. Azt majd fellépőktől függően kijelentjük a megfelelő időpontban.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: