szerző: SylvioBrant Björk and the Bros; Stereochrist 2006. június 16. Marco Polo
Fura dolgokat produkál az élet és a zeneipar. Brant Björk, aki a Kyuss dobosa volt, száz főnek énekelt és gitározott saját csapata élén, Budapesten. Térben és időben ugyancsak meglehetősen közel, a Novarock fesztiválon ezreknek énekelt és gitározott saját csapata élén Josh Homme, aki a Kyuss gitárosa volt. Variációk életpályára, nézzük Brant Björkét, és az ő budapesti koncertjét.
Amelyen a Stereochrist is játszott, többnyire a nyáron megjelenő új albumról, de meg-megszólalt egy-egy régi nóta is. Például az All Along The River, az egyetlen, aminek a konferanszié szerint tudjuk a szövegét. Hogy ilyet beszólni nagyképűség, jófejség vagy, puszta tényközlés, azt mindenki döntse el maga. Mint kiderült, az egyik új, csatakos riffhalmazra klip is készül, amit le lehet majd tölteni a Stereochrist honlapjáról. Nem játszottak sokat, a negyven perc természetesen a Bury Me In Smoke-kal zárult, de ahhoz ez is elég volt, hogy mélyre merüljünk a lápban.
Így, mire színpadra lépett a világot mindenhol sivataggá változtató négyes, a Marco Polo a kigőzölgő gázoktól és szagoktól nehéz levegőjű mocsárrá változott, Downos füsttel tetézve. Na, ezt kellett föltöltenie homokkal a Brosnak. Befűtve már be volt, így a kaliforniai kelvin-fokokkal nem sokat kellett volna bajlódniuk. De ők azért csak hozzátették a magukét a fülledséghez. Az első tíz perc után kezdtem azt hinni, a SleepJerusaleméhez hasonlóan a következő egy órát a széteffektezett nyitóriff társaságában fogjuk eltölteni, de aztán nem.
Nyomjátok, bazmeg! biztatta Branttékat rendületlenül egy érdeklődő. Ember, úgyse értik! próbált az illetőbe pár tűző napsugár segítségével világosságot teremteni valaki. Azért csinálom! jött a viszontválasz. Hendrix-közeli érzések fogtak el. A víz mélyéről felbúgó, bugyborékoló riffek nem épp a szárazon maradást szolgálták, és nem ezt szolgálták a zenekari sörök sem. Ez a szókapcsolat - zenekari sör! volt egyébként az a varázsige, aminek segítségével közlekedni lehetett a világ sivatagjai által sosem látott népsűrűségben. Mégse kezdtem az egyik roadhoz hasonlóan árpaszörppel lavírozni az ősködhöz hasonlító légkörben. Inkább nekiálltam lassan, félrevonultan besztondulni, nem zavarva a Polly Is Dead főnökét, aki a kaliforniai homokbuckák tetejére képzelve magát úszkált, stagedivingolt, mielőtt újra belesüppedt volna. A visszájára fordított hangverseny vége felé (itt a hangok nem minél hamarabb, egymást megelőzve akarnak célba érni, hanem minél később) még a napszemüveges basszer is majdnem a közönség felé fordult. Miután a többiek már levonultak a klub színpadkezdeményéről, a szétütött hangzások mestere, Brant Björk még baromkodott valami nagyon stonert az elragadtatott PID-főnökkel, aztán magában, majd a dobos is beszállt, bár eleinte a cintányér mellett állva ütögette azt egy darabnyi sörösüveggel. Aztán mégis visszaült egy utolsó belassulásra. Mindegy, hogy mocsár vagy sivatag, azóta is lassulunk.