szerző: imetaPoseidon Hazai bemutató: 2006. június 22.
Hajó ennél gyorsabban még nem süllyedt el. Szinte el se tűnt a főcím (Poseidon) nyoma a vászonról, máris keresztbe fordul a luxushajó a tenger közepén. Itt aztán nincs időhúzás, ismerkedés, rávezetés, mint egy bokszmeccsen, a kezdő gong megszólalása után nyomban a lényegre térnek.
Mi mást is várhatnánk egy filmtől, aminek a második felirata az, hogy virtual studio? Hiába kocogjuk körbe a hatalmas monstrumot (itt még jónak ígérkezik minden), és látjuk a lakótelepnyi úszómedencéket, mutatnak nekünk főszereplőknek szánt arcokat, sem a hajót, sem az embereket nem érdemes hosszútávon az emlékezetünkbe vésnünk. Szóródnak a testek és az elszabadult áramkörök, (tudjuk, hogy a víz és az elektromosság...), a szintenkénti robbanásokról ne is beszéljünk. Lángnyelvek és szikrázó vezetékek között nem könnyű kijutni a felszínre, ami jelen esetben a hajó alja, és egy reménybeli kis ajtó, valahol a hajócsavarok közelében. Ha esetleg nem ismernénk ki magunkat a fejjel lefelé lógó menekülési útvonalon, és sehogy sem tudnánk tájolni a mennyezetre szakadt bútorok és lebegő hullák között, nem gond, mert egy ilyen filmben mindig van, aki volt már tengeralattjárón, vagy építész, vagy hobbi-túlélő, majd ő irányt mutat.
Mivel minden lényeges látnivaló megtörténik az első negyed órában, szerencsésebb, ha az ember a gyengébb nemhez tartozik, és a vízben botorkálók közül kiválasztja azt, akiért a szíve doboghat (nem, nem Richard Dreyfussra gondoltam). Ajánlott a sor elejéről választani, mert főszereplőként statisztáló embereink bizony hullanak, hollywoodi státuszuknak megfelelő sorrendben. Akár számokat is ragaszthattak volna a homlokukra, senkit nem ér meglepetés. Bruce Willis is utolsóként hagyta el az Armageddon felszínét (vagy elsőként a robbanást tekintve), itt az öregedő Kurt Russel vállalja a hősi halált, aki olyannyira felemás karakter, hogy azt se tudták eldönteni, ex-tűzoltó, vagy ex-polgármester legyen inkább. Végül is nem számit, csak az önfeláldozás, és az, hogy mindenki vállvetve harcol, és aki nem, és gonosz öncélúságból előretör, arra rászakad egy nagy lift. Pedig mennyivel izgalmasabb lett volna, ha a fiatalok nem kéz a kézben, és apuka nem a szomszéd szinten, és nem mutatják előre, hogy le fog szakadni az a bizonyos lift. Ha Kurt Russel mindjárt az elején, és nem szerepeltetnek egy nyafogó tízévest, amikor minek?? A haja szála se görbül, csak anyunak szerez egy új pasit. Akadnak néha karakterfejlesztő társalgások is, mint: „Már nem vagyok a kicsi lányod”, vagy „Mit gondol, hova fog nyílni az az ajtó?” Többször elhangzik, hogy „Maga megőrült?!” és az hogy, „Meg fogunk halni!”. Az Armageddonnal szemben poén nem nagyon akad, mivel az erre alkalmas személyt villámgyorsan kiírták a forgatókönyvből. De miért is kívánnánk többet egy párezer fős luxushajón? Esetleg néhány fővel több túlélőt? Néhány vitát a megfelelő útirányról, és minden egyebet, mit úgy hívnak: emberi reakció. Veszély az van, de vezetőink uralják a helyzetet. A nézők része mindebből csak az unalom. Van azért, mikor izgulhatunk, a vízbetörés mindig látványos, és tényleg ott van a virtual studio, de kifelé jövet csak annak örülhetünk, hogy nem volt olyan hosszú, mint a Titanic.