beszámoló [koncert] 2006. június 10. szombat 15:14
nincsen hozzászólás
szerző: AndrásImpaled Nazarene, Master, Resurrecturis, Zenial, Trenodial 2006. május 2., Blue Hell
Szép és nehéz döntés elé állított a sors, amikor május 2-án nekem szegezte a kérdést: Imperial Crowns vagy Impaled Nazarene koncertre akarok-e menni? Felelősségem teljes tudatában végül utóbbi mellett tettem le a voksomat, de azt azért sietnék leszögezni, hogy egyáltalán nem azért tettem így, mert az utolsó pillanatban kettőről négyre nőtt az előzenekarok száma a Kék Yukban. Sőt.
Mondom ezt még így utólag is, annak tudatában, hogy tulajdonképpen nem volt mindegyik nyitóbanda olyan rossz, amilyenre megalapozottan számított az ember. Ott volt például kapásból az első fellépő, a Trenodial: üdítően dohos, obskúrus, puttó ős-thrash-sel kedveskedett nekünk ez az olasz csapat, amibe nem lehetett belekötni, mert úgy volt jó, ahogy volt. Azt viszont elég nehéz volt eldönteni, hogy egy koncerten érezzük magunkat ilyan cudar jól vagy egy nyilvános próbán. Előbbi mellett az szól, hogy színpadon állt a zenekar, és emberek tapsoltak a dalok között, utóbbi mellett meg az, hogy nemhogy konferanszt nem hallottunk, de meg se mozdultak a zenészek, csak meredtek, mint a sarokba állított óvodások. Ki tudja, lehet hogy a tapsért haragudtak, de az is megeshet, hogy csak Madame Tussaud panoptikumában pályáznak egy jó helyre. Azért én szólok: ilyen jó zenével oda nem lehet bekerülni.
A soron következő svéd Zenial tagjai már nem álldogáltak úgy, mint a sarokba állított óvodások, viszont úgy néztek ki, mint a zenekarosdit játszó középiskolások. Talán azért, mert azok is voltak, és ennek megfelelő jellegtelen billentyűs black metal-féleséget játszottak, amibe egyébként még híres honfitársaik, a Europe védjegyszerű végsővisszaszámlálásos szintihangzását is sikerült egy helyen becsempészniük (méghozzá samplerről). Hetykén félmeztelen frontemberük azért hetykén bejelentette, hogy az elöl állók igen fasza gyerekek, a hátul állók meg bekaphatják. Magamat sajnos nem tudom, hova sorolhatom, mert eddigre én már a termen kívül üldögéltem.
Ha a Rhapsody-ból és a Lacuna Coilból indulok ki, akkor olasz zenekarokból egy is sok egy este, ha viszont a Trenodialból és a Resurrecturisból, akkor kettő se. Utóbbi csapat egy baleset miatt négy fő helyett csak hárommal képviseltette magát, de az a három ember igencsak rendhagyó módon tálalta a csapat igencsak rendhagyó, témaváltásokban bővelkedő death-thrash metalját. Ezekről az echte olasz arcokról egyébként mindent elhinne az ember, csak azt nem, hogy metalt játszanak, és pláne nem azt hogy ilyet, meg azt, hogy így: felsőtestüket és hibátlan fogsorukat sűrűn villogtatva, grimaszolva, rohangálva, a Blue Hellben dísznek számító olajoshordókat meg-megmászva. Mindenesetre ők így pakolták egymás után az elsősorban buldózerszerű riffekből, fifikásan hangsúlyos ritmusokból, ordibálós hörgésből és a nyolcvanas éveket idéző jóleső naivitásból gyúrt saját dalaikat, meg a Death-től a Mentally Blindot, és kiakadt szemekkel követelték a tapsot meg a hínárhajlóbálást. Megérdemelték, úgyhogy járt is nekik.
A fellépők sorába a koncert előtti napon beszúrt együttesek közül a Master képviselte a legjelentősebb húzóerőt (ebből lehet következtetni arra, hogy a másik kettő mekkora húzóerőt képviselt). A banda diszkrét bája abban rejlik, hogy a zenekarvezető Paul Speckmann polcán minden valószínűség szerint időtlen idők óta csak két lemez található, az egyiknek Ace of Spades a címe, a másiknak Apocalyptic Raids, és e kettő egyenként is többet ér, mint bármelyik tag hangszere. Pontosan ennek megfelelő dohszag kezdett áradni a hangfalakból, amikor a trió elkezdte darálni rock and rollnak már nem, death metalnak viszont még nem nevezhető zenéjét, és a közönség is ennek megfelelően viselkedett: szép fokozatosan elfogyott. Speckmann mormogott-gajdolt is valamit a mikrofonba arról, hogy gyerekek vagyunk mi még ehhez, meg hozzá is, de hát bizonyára nem gondolta komolyan ő se, hogy zavarják a távozók. Ő ugyanis csak egyet gondol komolyan: a rock and rollnak már nem, death metalnak viszont még nem nevezhető zenéjét, és azt úgy tálalta most is, hogy ha nem is volt kötelező szeretni, de muszáj volt komolyan venni.
Hogy az Impaled Nazarene tagjai mit gondolnak komolyan, azt már nehezebb lenne kitalálni, főleg annak fényében, hogy a zenekar frontembere, Mika Luttinen egy jól sikerült interjúban elmondta, hogy bandája üzenete úgy hangzik: ne gondolkodj. Ehhez mindenesetre tartják magukat a finnek: második hazai koncertjükön még az se tudott gondolkodni, aki akart volna, ugyanis a banda pontosan azzal a választékos bárdolatlansággal produkálta magát, ami minden dalukat és dalszövegüket is jellemzi.
Nem ennek ellenére, hanem éppen ezért volt filozofikus ez a koncert: mintegy húsz nótában bemutatásra került, hogy lehet felemelt középső ujjal is filozofálni, sőt az is, hogy hogyan kell ezt csinálni. Az ehhez felhasznált dalok közt ott volt majdnem az összes (vagyis nagyon sok) kecskés nóta a Sadogoattól a The Lost Art of Goat Sacrificingon és a Goat Sodomy-n keresztül a Goat Perversionig, valamint néhány pokollal, sátánnal és egyéb bibliai témákkal foglalkozó etűd, úgyismint a Sadhu Satana, a Condemned to Hell és a The Crucified, és persze volt szó háborúról is a Total War vagy a To Those Who Have Fallen révén. Az előadásmódban pedig keveredett a (jó) rockandroll-zenekarok lendülete, a (jó) punkzenekarok hányaveti szemtelensége, és a (jó) black metal bandák sűrű, tömény játékstílusa, vagyis szépen egybefolytak a dalok, és ennek csak örülni lehetett, mert így volt csak igazán sodrása a dolognak. Tulajdonképpen még az se tűnt fel, hogy a darálást néha egy-egy rövid konferansz szakította meg, az meg aztán pláne nem tűnt fel senkinek, hogy ezek a konferanszok milyen szarkasztikusak, de hát ez van, ha nem gondolkodik az ember.
Ha meg Impaled Nazarene-koncertre megy nemgondolkodni, akkor még az is van, hogy a végén gombafelhők füstölnek kifelé a füleiből, és még örül is ennek. Hadd kommentáljam a dolgot és zárjam a soraimat a finnek egyik számcímeként is szolgáló szállóigével: Cogito Ergo Sum.