szerző: TompiJohn Zorn’s Cobra 2006. május 21. Művészetek Palotája
Jön a Cobra! Riogatták bőszen városszerte a hüllőfóbiásokat a plakátok és szórólapok, de ijedségük talán abba is maradt, amint meglátták az ominózus felirat alatt a free jazz és rokon műfajainak (azaz minden műfajnak) avatott értőjét, John Zornt. Róla rengeteg furcsa dolgot lehetett már hallani, és nem is hazudtolta meg magát ezen a vasárnap estén sem: mindenféle fúvós-hangszer nélkül, papírlapokkal integetve jött Budapestre kígyót bűvölni. Ő ugyanis az alkalmi zenészeit hívja kollektíven Cobrának, ami egyes források szerint egy színpadi darab, valójában pedig nem más, mint egy zenei társasjáték, illetve annak szabályrendszere.
Amilyen egyszerűnek hangzik, annál jóval furmányosabb ez a játék, a furmányosnál pedig sokkal furmányosabb a muzsika, ami születik belőle. Hát persze, még a viszonylag szigorú és merev, ám mindenképp állandó keretek között zajló Gazdálkodj okosan! partikból sincs két egyforma, addig a Cobrában csak egy személy biztos. (A helyzetet és a zenét) súlyosbító körülmény, hogy ez a személy pont Zorn, aki nem éppen karajani eleganciával, terepszínű nadrágjában, kukásnarancssága pólójában, és körülbelül a magyar heavy metallal egyidős bőrdzsekijében lépett a színpadra budapesti választottai, a piszkosul jól zenélő tizenkettő élén. Egy rövid, bemutató konferansz után a bőrdzseki a széken találja magát, és a karmester/súgó által lengetett, különböző színű lapokra írt P, R, XS betűk hatására Baló István, és Halmos András dobosok egy igen erőteljes szinkronkáosszal veszik kezdetét az összhangszeri káosznak, amelyben mindenki sorra kerül, az éppen aktuális instrukciók szerint. Volt, hogy a félkörben ülő zenészek egy-egy hangot játszva járultak hozzá a produkcióhoz, volt, hogy Zorn jelölt ki szólókkal párbajozó kettősöket, hármasokat, négyeseket, aztán fejpántot húzva maguk a zenészek választották meg, hogy kivel alakítanak duót, triót, kvartettet.
Így fordulhatott elő, hogy Barcza Horváth József basszusgitáros és Szandai Mátyás nagybőgős egyszerre zsongathatták és csattogtathatták hangszereiket egy jól sikerült ukáznak köszönhetően, és így indusztrializálhatta Lukács Miklós virtuóz cimbalomjátékát Sütő Gergely laptopból előklikkelt zajos és dörgedelmes fájlokkal. Kovács Ferenc hegedűs főként egymagában, kiállásféleségek alkalmával kapott legtöbbször lehetőséget, ahol a cincogó magasakat teljesen kiszámíthatatlanul keverte a boltívszerű melódiákkal. Juhász Gábor, Palotai Csaba, és Párniczky András gitárosok hol gerjesztették a kakofóniát, hol elegánsan kimásztak belőle, kedvük és persze az utasítások szerint eljárva. Szabó Dániel zongorista és a Fender Rhodest kezelő Szakcsi Lakatos Róbert összeeresztése egy emlékezetes, már-már ulveri mélységekbe alámerülő (lélek)búvárkodást eredményezett, mintegy pihenőként a harmóniáknak, struktúráknak fityiszt, sőt helyenként egyenesen középső ujjat mutató brutálisan avantgárd muzikális össztűz közepette.
Utóbbinak akadtak áldozatai, ők el is hagyták a termet szép számmal, és valószínűleg szanitécként bánt velük már maga a csend is. Lehet, hogy ők egy bitang nagy katarzisra, meg mély nyomokat hagyó méregfogakra váltottak jegyet és nem szórakozásra? Lehet. Mindenesetre, aki szórakozni jött, az a másfél órát végig ülve meg is kapta a magáét, sőt még a harapást is megúszta, és így is elérte az utolsó villamost.
11:47
