lemezajánló [nagylemez] 2006. május 19. péntek 11:34
nincsen hozzászólás
szerző: Prof. Fusi Mi-ShiSuperbutt: Black Soup Magneoton / Warner
Két perces kiállítás után, 12 óra előtt három perccel az öttagú verhetetlen tizenegy visszatér, és egy ismerős meccset játszik. Néhányan talán a villogó R betűt is keresik a sarokban, de nem fogják megtalálni, mert ez már a harmadik félidő. Ehhez képest a Superbutt játékosai egyáltalán nem látszanak fáradni, védjegyszerű trükkjeiket továbbra is frissen és elegánsan vezetik elő, sőt fokozzák a játék durvaságát: nyitásként például mindjárt betörik az ember orrát néhány elgondolkoztatóan profi hangzásba csomagolt batár riffel és egyéb szokásos kellékkel.
Aki 2001 óta baltával nyit ajtót, és úgy köszön, hogy „Wendy, megjöttem”, az persze nyilván erre is számított és ezt is akarta - tartsa hát oda nyugodtan a másik orcáját is (vagy a másik orrát, ha van neki), aztán szép sorban az ülepét, a gyomorszáját és a tarkóját is, mert mindegyik kap valamit ettől a lemeztől (csakúgy mint elődeitől). Amint az lenni szokott, a verzék csak lazán pancsolgatnak, a refrének pedig még Koncz Gábornál is keményebben öklöznek (szinte ki is verik az ember fejéből, hogy mi történik előttük és utánuk), közben pedig még marad idő egy kis csiklandozásra is, amiért a Better Machine-ben hallható női ének, az ilyen-olyan bejátszások és más mulatságos elemek felelnek. A dallamok kimondottan poposak, néhol maga a zene is az, csak hát ugye mindenhol felbukkannak előbb vagy utóbb a brutálisan döngölő gitárriffek, és akkor nesze neked popzene - sőt, mi több, ezúttal a kellőképpen infantilis dalszerkezetek itt-ott már kimondottan sabbath-os tartalommal töltődnek fel (lásd Washaway). A kohézió megteremtéséhez csattogva kattogó, helyenként (pl. a Mother Goose-ban) egy térerőt kereső mobiltelefont idéző basszusfutamok, illetve telten szóló, egy jól funkcionáló fregoli kötélzetéhez hasonlóan kifeszülő dobütemek járulnak hozzá.
Mint egy instantlevespor-család tíz különböző tagja, úgy viszonyulnak egymáshoz a lemez dalai: mindegyik egy önálló ízalkotás csaknem teljesen ugyanazokból a hozzávalókból. Vagyis tíz olyan nóta szól a jó ebédhez, amelyek úgy tudnak változatosak lenni, hogy közben igen monotonok, vagy ha úgy tetszik, ritmusközpontúak. Kivétel ezalól a záró Delusion Day, amely lassú, majdhogynem budapestfuneraldoom riifjével 34 percnyi szakácskodás után ráhelyezi a fedőt a hazai metal-reformkonyha friss csemegéjére.
Summa Superbutt: a jól megszokott alapanyagokból ismét készült egy jól megszokott minőségű lemez -a többi sallang meg valószínűleg ment a levesbe. Akarom mondani mellé.
1. Broken Nose 2. Better Machine 3. Mother Goose 4. Wounds to Heal 5. Here and Now 6. Washaway 7. Johnny Bravo 8. Flipover 9. Cheer the Leash 10. Delusion Day