A Tudósok olyan, mint a Blurt, csak teljesen más. A Blurt is olyan, mint a Tudósok, de ettől persze még teljesen más. Már ebből is látszik, hogy nem véletlenül lépett fel drMáriás triója a Ted Milton vezette hármas budapesti koncertje előtt. E beszámoló hivatott részletezni a hasonlóságokat, a különbségeket, és a véletleneket. Meg persze egy csomó minden mást is.
A szervezők csendes/ülős, vagy ha úgy tetszik, asztalos/mogyorós koncertnek tervezték az estét, ami egy felettébb bizarr dolog, ha egy olyan korong kerül bemelegítésként bemutatásra, amelynek címe: Best Of Disco. Semmi vész, a Tudósok ugyanis jókora tükörgömbbel, jópofa, infantilis öltözékkel, és jófajta groteszk, morbid, és abszurd funkyval libbentek be az ülőtérbe, gondoskodván arról, hogy a szóban forgó táncos, zenés lokálban érezze magát a közönség. Ennek érdekében megidéztetett Hendrix szelleme és Kravitz munkássága, szó esett Kelet-Európa Patrick Batemanjeiről, a Szomszédokról, az Akciókról, és a különféle Szegekről. A szolid, vendéglátós hangulatú estéről ugyan hiányzott számos régi kedvenc, de megnyugtató, hogy a kezdődő (vagy csak markánsabban folytatódó) diszkó-korszak dalaiban is ugyanolyan virtuózan rezonál és dübörög a basszus, ugyanolyan határozott a dob, és drMáriás továbbra is megtud, és megmer csinálni mindent, amit csak akar, hangjával és hangszereivel egyaránt, mint eddig. Úgyhogy táncra fel!
Úgy érzem, most kellene kiszélesíteni, meghosszabbítani, vagy felgöngyölíteni a Blurt-Tudósok párhuzamot. A Tudósok ugye libbent a színpadra. Ezzel szemben a Blurt hol berúgta a színpad felé vezető ajtót, hol szétcsavarozta, és máshol rakta össze, hol elegánsan kinyitotta, csak hogy utána jó keményen becsapja maga után. De nem libbent. Az alapvető hasonlóság az eszközökön és a létszámon túl abban rejlik, hogy mindkét kompániát egy ijesztően eredeti figura vezeti, ami így már determinálja is a tényt, hogy a két csapat teljesen más. Ettől persze még nem fogadta értetlenkedés a Blurt kezdeti mechanikus minimálriffjeit, és Milton később is szüntelenül, ám nem változatlanul jelenlévő szaxofonjátékát, amely olyan a fülnek, mint a villamosszék a testnek. Szóval szép. Méghozzá annyira, hogy a közönség meghatározó mennyiségű része megunja, hogy szinkronpislogjon az asztali-mécsesekkel erre az absztrakttánc-zenére, inkább a pódium felé tolonganak, és absztrakttáncba kezdenek. Vagy csak állnak és pislognak tovább. Ted Blurt a Miltons élén produkálva magát és hangszerét közben nótáról nótára más mederbe tereli az est folyását, hol egy szem árva gerjedésre alkot valamit, hol a Motörhead babérjait díszíti tovább, hol olyan meditációs zenét produkál, amelyikre egyáltalán nem lehet meditálni, hol cokney kiejtéssel szaval és halandzsázik franciául, hol pedig gúnyt űz a gitáros naplementét és napfelkeltét egyszerre imitáló játékából. Essék szó erről a fiatalembernek már éppen nem nevezhető úrról, Steve Eagelsről is, aki kevés hangot használó, a slide gyűrűt viszont elég sokszor igénylő gitározásával a produkció alapjának bizonyult, Bob Leith dobossal együtt. Ketten együtt, egyszerre bizonyították be azt a tézist, miszerint furcsa zenét játszani mindenki tud, azonban egyszerre furcsa és jó zenét csak kevesen. Nekik megy a dolog, ráadásul olyan erővel töltik meg, hogy az egyszeri koncertlátogató többször is csodálkozó és hitetlenkedő pillantást vet sokol-szerű erősítőikre. Táncra, akarom mondani valami idomtalan, rockyzással kevert szirtakira is perdül ettől az elegytől az est főköltője, aki ránézésre tisztára olyan, mintha David Gilmour dinoszaurusszá történő átváltozása során inkább Rodney Dangerfieldre szeretne hasonlítani. Így már ellehet képzelni, milyen gesztikulációval és mimikával bír ez a figura, aki a szaxofonnal és folyamatos kiabálással véghezvitt mentális skalpolás közepette, nótánként szerelte szét a mikrofonállványát?
Igen, tudom, hogy nem lehet. Sokkal nagyobb baj, hogy erről a zenekarról már vagy csak képzelődni lehet, vagy emlékezni rá, mert állítólag búcsúturné volt ez. Szembesülve az itt produkált műsorral és annak energiájával, én ezt nem vagyok hajlandó tudomásul venni. Úgyhogy a költő szavait kölcsönvéve így kiálltok: Let There Be Blurt!
(Fotók: Underground Magazin archivum, és tedmilton.com)
17:31
