Az Almássy téri szervezők hadilábon állnak az idővel. A nyolcra kiírt koncertek rendesen kilenckor kezdődnek, ami felettébb bosszantó, kiváltképp, ha három zenekar lép fel egymás után, ugyanis éjjel egy előtt biztos, hogy nem kerül ágyba az ember. Elméletileg minden banda egy órát kap beállással együtt, így éjfélre vége kéne hogy legyen a dzsemborinak, de mindenki tudja, hogy ezek a gyakorlatban fél-egy órát mindig csúsznak. Szóval: jó lenne fél órán belül elkezdeni a meghirdetett időpont után a műsort, ha mindenképpen rá akarnak tartani a meghirdetett időpontra egy órát, akkor írják ki hétre és kezdjék nyolckor.
Mindezekkel együtt ezen a szombaton biztos, hogy jobban járt, aki a Megasztárral szemben az Almássy téri fellépőket részesítette előnyben. Nikola Parov és a köré gyűlt zenészek alkotta Syndicate, ami Nikola saját bevallása szerint azért viseli az ő nevét, mert nem akart olyan elhasznált szavakkal dobálózni, mint Balkán, etno, folk. Ezek a zenészek, ezek a zenekarok jó néhány más magyar zenekarral együtt (pl. Kolinda), már a nyolcvanas évek óta olyan zenét játszanak, amit ma világzenének neveznek. Talán őket kellett volna a rohadt, átkos kommunizmusban Erdős Péteréknek külföldön menedzselni a Neoton Família helyett. Sajnos azonban mi nem megelőzni akartuk a világot, hanem kullogtunk a leszállóban lévő trendek után. Szóval, Nikola Parov (aki Flatley-vel is dolgozott együtt) és társai a magyar és balkáni népzenei világból tartottak érdekes, unhatatlan, felvillanyozó ízelítőt. Amin megakadt a szemem, az egyrészt Nicola bő, narancssárga gatyája, másrészt és főként az énekes Ági szemrevaló alakja. Nem csoda, hogy mindenki tátott szájjal hallgatta a hangját és nézte őt. Ízelítőt adtak két hét múlva megjelenő lemezük dalaiból is. Műsoruk végén egy makedón mennyegzői táncból adtak tíz perces kóstolót. Ezt hagyományosan a lakodalom végén táncolja a mennyasszony, aki ezzel a szomorkás hangulatú, órákig tartó tánccal búcsúzik addigi életétől. Mi pedig a Nicola Parov Syndicate-től búcsúztunk, bár én még elhallgattam volna egy darabig az utolsó dalok gitárszólóit.
A következő fellépő az eredeti, akusztikus népi hangszerek mestere, a Krulik Zoltán zeneszerző vezette Makám volt, Bognár Szilvia énekével, akik nemrég megjelent lemezükről, az Almanachról is játszottak. Zenéjükben a világ minden tájának népzenéi és hangszerei megjelennek. A visszafogottabb, csendesebb, elegánsabb stílust ők képviselték ezen az estén. Szilvi énekét néha-néha táncra perdüléssel spékelte meg, kezében csörgődobbal, így teremtve kontrasztot a társulat többi, érthetően kevésbé mozgékony tagja és saját maga között. Azért utolsó, egyre gyorsuló nótájukkal ők is mégjobban felvillanyozták a közönséget.
Végül következett az az együttes, úgy illeszkedik a sorba, hogy közben ki is lóg belőle. Ugyanazt a zenei világot teljesen máshogyan közelíti meg és interpretálja. Ez a Barbaro, az öntörvényűség netovábbja, akik a konszolidáltság után dekonszolidálták a mécses-fényű asztaloknál üldögélő publikumot. Az est pikantériája, hogy régen Nikola Parov itt is zenélt. A gyengébb idegzetűek akkor kezdhettek el aggódni, amikor a színpadon gitárokon és a dobon kívül nem tűnt fel más hangszer, az akusztikus instrumentumok hiányáról nem is beszélve. Aggályaik a Hét varázslatos hang fölcsendülésével igazolódtak be.
A Barbaro tulajdonképpen minden koncertjét ki lehetne adni cd-n és dvd-n, mert a sok improvizáció annyi mindent átformál, beleír és hozzáad a számokhoz. A zenészek, különösen a két gitáros, Cziránku és Both Miki közti tökéletes harmónia és egymásra hangoltság szembetűnő. Pont akkor, a Sámánnal hagyták abba, amikor úgy éreztem, kezd sok lenni belőlük a Barbaro nem az az órákig hallgatható muzsika. Tömény, agyas, figyelni kell rá és kifacsartsága sem a teljes ellazulást segíti. Ennek ellenére kétszer visszatapsoltuk őket, és így meghallgathattuk a Búza-Sirató teljesen átfogalmazott, szélsőségesen pszichedelikus, két gitárra és három gitárnyakra plusz torokhangokra írt változatát, végül a Szabad vagyok című, ugyancsak igen képlékenynek bizonyult gyöngyszemmel jelezte a kvartett, hogy e szám végeztével szabadok vagyunk. Merthogy ők vagy rabul ejtenek vagy kikergetnek a világból. Velem az előbbit teszik, különösen a Haramia című népdal-feldolgozás, amit ezen az estén háromszor, három változatban hallgathattunk meg a három zenekarnak köszönhetően: ez külön is érdekessé tette a tripla-koncertet. Szóval, a Barbaronak kéne ajnározott megasztároknak lenniük, de én nem bánom, hogy nem azok. És nem kérek elnézést amiatt, hogy körberajongom őket. Legyen a szép mindenkié.