szerző: E.EJoe Zawinul & The Zawinul Syndicate Jövő Háza Teátrum, 2006. március 25.
Úgy ezer ember kötött fogadást március 25-én Joe Zawinullal, hogy ő és a Szindikátusa - A tavasz 17 pillanata című rendezvénysorozat keretében - valamivel több mint nyolcvan perc alatt zenével körbeutazza a Földet. A fogadásnak persze csak nyertesei voltak, hiszen Joe Zawinuléknak tényleg sikerült valamivel több mint nyolcvan perc alatt zenével körbeutazni a Földet, az igen borsosnak mondható tétet rakó nézők pedig örültek is ennek, ugyanis az osztrák muzsikus és Szindikátusa mindenkit magával vitt az útra.
Persze nem volt túl nehéz dolga Joe bácsinak, elvégre jó néhány évtizede ő ennek a dzsesszes világzenének nevezhető turisztikai szakágnak az egyik legmegbízhatóbb figurája. Köszönhető ez egyrészt annak, hogy öt évtizedes pályafutása során ha nem is a kisujjába, de a tíz ujjába gyűjtött minden tapasztalatot, ami a billentyűs idegenvezetéshez csak kellhet, másrészt meg annak, hogy alkalmazottnak semmiképp sem nevezhető munkatársait mindig úgy válogatja össze, hogy rá magára szinte már ne is legyen szükség. Így tett most is: hozott magával dobost New Yorkból, énekesnőt, gitárost és ütőhangszeres-énekest Brazíliából, még egy ütőst Marokkóból, basszusgitárost a Mauríciusz-szigetekről, és együtt bemutatták, hogy a mennyország a Földön van, csak nélkülük ezt mi legtöbbször észre sem vesszük.
Jártunk mi kérem szépen ezalatt a valamivel több mint nyolcvan perc alatt az esőerdők mélyétől New Yorkon keresztül Rióig mindenhol és a zenészeknek köszönhetően ottjártunkkor nem csak ez utóbbi helyen volt karnevál, hanem mindenütt. Hallhattunk ugyanis akár dzsungelbéli ütemeket, Ana Paula Da Silva torkából elhangzó temperamentumos dallamokat, vagy épp olyan basszusgitárszólót, ami a lódobogástól a 2-es metró dübörgésén keresztül a brooklyni magasvasút kattogásáig mindent megidézett a muzsikusok mindet szemmel láthatóan óriási élvezettel interpretálták. (Mivel jelen esetben ez valóban mellékes, csak mintegy mellékesen jegyzem meg, hogy eközben persze zenészi teljesítményük egy pillanatra sem volt kevesebb annál, amit virtuóznak szoktunk hívni.) Hogy a képzeletben bebarangolt tájak láttán vagy az azokat megidéző dallamok hallatán, netán egymáson, önmagukon, vagy épp rajtunk mulattak, az mindegy is (valószínűleg egyébként mindegyiken egyszerre), mert így is, úgy is lehetetlen volt nem csatlakozni hozzájuk. Most komolyan: mit tud tenni az ember a tapsikolva, sikongatva, füttyögve lelkesedésen kívül, ha olyan jelentek szem- és fültanújává válik, mint amikor Jorge Bezerra a csörgődobjával a legjobb cirkuszokba illő zsonglőrmutatványokat adott elő, vagy amikor hirtelen a nyakába akasztotta egyik kongáját, középre ugrott, és táncolva ütötte tovább az ütemet?
Joe Z., a nagy varázsló a többiekhez mérten kimondottan komolyan forgolódott mindeközben a billentyűi között, megeresztve néha egy káprázatos szólót, de azért a bajusza alatt fel-felvillant egy mosoly, és a kötött sapkája alatt is meg-megcsillant a szeme, elárulva, hogy mennyire büszke a Szindikátusára. Tegyük hozzá: méltán az, mi pedig méltán irigyelhettük őt a Szindikátusa meg a zenéje miatt, meg úgy egyáltalán azért, mert neki senkire nincs szüksége, hogy lássa: a mennyország a Földön van. Végül, de nem utolsó sorban pedig méltán lehettünk neki rendkívül hálásak is, amikor napi földkörüli útja végén (valamivel több, mint nyolcvan perc után) kitett minket ott, ahonnan indultunk, ő pedig társaival együtt integetve továbbindult valahova.
Minthogy a tavasz tizenhét pillanatából ez volt úgy száztizenhét, bizton merem állítani: akik fogadtak aznap Joe Zawinullal, azoknál március 25-e óta nyár van.