Mosok. S a gépben a tárcsa úgy forog, mint agyamban a szavak és gondolatok. Emlékezem a múltra, gondolok a jelenre és nézem a jövőt, mely előttem s bennem cikáz ide-oda. Vibrál.
A gép most nem forog. Megállt. Ám bennem az agyam még jár. Ó csak néha pihenhetnék egy kicsit! Csak néha. Csak egy kicsit. De nem. Forog tovább. Mardos és megörvendeztet. Képek, arcok, szavak, melyek most előttem vannak,
olykor a ködből jönnek s a homályba futnak. És közben csak rám vicsorít, vigyorog, vagy át ölel, megcsókol és mosolyog.
Most magam vagyok itt. Nem, nem vagyok egyedül. Apám, anyám, testvérem s mások itt vannak, belül.
Ülnek körhinta-agyam ülésein s pörögnek körbe-körbe körülöttem. Néha a hintakezelő-magam megkerülései közben rám pillantanak. Örültem, mikor mosolygó szemet láttam, vagy ölelő kezet. És csak álltam ott, mint aki nem tudja, hogy hol a leállító gomb.
Csak álltam és néztem, - talán én voltam a gond ?- a hinta csak járt körbe-körbe magától, egyáltalán nem törődve azzal, hogy én (a kezelő) ott állok. Csak állok. Így hát most tovább várok. Istenem, mikor lesz pihenő?