Szeretek őszi napokon kisétálni a városon kívüli folyópartra. Olyankor a búcsúzó természet színeibe öltözöm - napsárgába, téglavörösbe, bánatos-barnába és méltóságteljes bordóba-, hogy minél közelebb érezzen magához a táj. A gáton barátságosan hátbataszít a szél, ami a szépen megfésült, elboronált szántások felől jön. Lehemperedek a fűbe, hátammal megtámasztom a hűvösen lélegző földet. A folyó üdvözlésemre kackiás taréjokat vet a felszínén. Elnézem a naiv-kék égen parádézó fehér vándorokat, akik mintha kedvemet keresnék, bámulatos bemutatót tartanak átváltozásaikkal. A pocakos, habos szakállú felhő például átalakul kecses virággá, mellette a hegycsúcsokkal csipkézett lánc szelíd akácfává változik miattam. Mikor eleget gyönyörködtem, búcsút intek nekik, és továbbhemperedve lejutok a régóta bólogató karcsú nádszálakig. Kínálják magukat, én engedek, letörök egyet, és a buzogánnyal belecsapok a lustán ténfergő habokba. Utána kezemet nyújtom a víznek, ő öröme jeléül megsimogat, selymesen körülöleli ujjaim. Kuporgok a folyó szélén, nem is tudom mióta, majd újra leheveredek, hagyom, hogy a Nap megirigyelve ruháim színét végigsimítson rajtam és ellopja a legszebb árnyalatokat. Ő is bordóba burkolózik és hálóköntösében már a láthatár szélén bukdácsol. Zizereg körülöttem az élet csendje. Nem mozdulok. Élvezem a nyugalmat. Behunyom a szemem, had töltsön el egészen a szabadság érzése. Olyan jó, olyan egyszerű Hír két nap múlva a helyi újságban: ”...Hétfőn reggel ismeretlen fiatal nő holttestét találták meg a földjükre igyekvő munkások. A nőnél semmilyen irat nem volt, azonosítása sem történt meg. Erőszakos halálnak semmi nyoma...