Nem szólt semmit, csak köpött egyet. Szép hegyeset tudott köpni, csak úgy csattant. Néha nem jól számította ki a lövés célját és erősségét, a küldemény esetleg lecsorgott az állán, vagy túllőtt a célon, de ez nem ilyen volt. Tökéletes röppálya után a csillogó nyálcsomó pontosan a cipője orra előtt landolt. Lehajtotta fejét, szemlélni kezdte művét. Én megkönnyebbülten, hogy nem kell végre a szemébe néznem, követtem tekintetét és én is a csillogó kis kupacot bámultam. Beszélnünk kellene, de hallgatunk. Bár ő mindent elmondott ezzel a köpéssel. A véleményét rólam, a történtekről, a világról. A feszültség vibrált közöttünk, éget a haragja. Nem is tudom, miért vagyunk itt. Állunk egymással szemben, tekintetünk lesütve, köztünk egy nyálkupac és még mindig hallgatunk. Miért kezdtük el egyátalán? Erről sem beszéltünk soha. Lehet, hogy nem illünk össze. Viszont már annyi mindent megértünk együtt, egymásért, egymás mellett. Megváltozott, mostanában nagyon érzékeny. Ekkora cirkuszt pár ártalmatlan karmolás miatt?! Csak megijedtem és kész. Még ezt sem érti meg. Ezt az egészet nem akartam, azért is szöktem el. Ha olyan rossz neki velem, akkor miért keresett, minek jött utánam? Érzem, hogy az ő fejében is ez jár. Gyengül. Mindjárt végigsimít a hátamon és szent a béke. Estére kapok a tálkámba tejet és dorombolok az oldalához bújva. Mégiscsak ő a legjobb gazdi!