hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2006. április 30. vasárnap   14:11
nincsen hozzászólás

szerző: Tompi
Nile, Yyrkoon, Psycroptic, Kampfar, Heidevolk
2006. április 25. A38

   és amikor a Nile színpadra lépett, Nílussá lett a Duna, az árvíz által összehordott hordalékok közül vérszomjas krokodilok úsztak elő, és csak arra vártak, hogy felfalják a gályából kilépő, elkínzott rabszolgaként szenvedő death metal rajongókat
  
  Na, ez így nem igaz szerencsére. Hiába van ugyanis a Nile zenéjének döbbenetes hangulata, pont attól zseniális, hogy nem akar többnek látszani, annál ami. Egyszerű emberek rögtönöznek egy közel sem egyszerű egyiptológiai és démonológiai szemináriumot, olyan death metal muzsikával kísérve, amire mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy egyszerű. Ettől aztán többnek is látszik a Nile és a zenéje, mint ami.
  De miért is kezdem én a beszámolót Karl Sandersék ajnározásával, amikor előttük darált még négy zenekar? Pontosan azért, mert a Nile ellenében ezek csak átlagkörüli zenekarok voltak.
  
  Igaz volt nekik nevük is. Az elsőt például Heidevolknak hívták, Hollandiából érkeztek. Hát oda is eljutott néhány skandináv folklemez, az biztos. Sőt, németalföldi barátaink tán még e korongok borítóit is látták, ugyanis pont úgy néztek ki, mint a kedélyesen tarllalázó és trollalázó északi rokonaink és szomszédjaik. Hegedültek, gitároztak, headbangeltek, ráadásul mindezt egyszerre. A közönség jó része meg csak állt, és nézett. Ugyancsak egyszerre.
  
  Kampfar néven állt rajtkőhöz az est norvég versenyzője. Nyers, hiteles, és rideg (vagy pontatlan, rosszul szóló, és átlagos, ha így jobban tetszik) black metalt játszottak. Amolyan gyök alatti Carphatian Forestként aposztrofálnám őket. Ugyan tisztességes iparos-munkával előállítottak néhány egész gondos kis riffet, de tudjuk, mivel jár az iparos-munka: izzadtságszaggal. De ez is mindhiába, ha az énekes (szerinte) okkult varietét csinál ebből az egészből, nevetséges grimaszaival, fenékriszálásával, komikus és klisés konferanszaival, és azzal a nem éppen lomha igyekezettel, amellyel azt a sokszor körbemagyarázott hangulatot próbálja belevinni a produkcióba. Koncertjük vége felé még énekelni is próbált, de le sem merem írni, hogy szerintem kire akart ezzel hasonlítani, mert egyrészt lehet, hogy nem is arra, akire gondolok, ha pedig igen, akkor egész biztosan meg lenne sértve az illető. Teljes joggal.
  
  Egyenesen Ausztráliából érkezett a Psycroptic, technikásan, precízen, és elszántan tálalták death metaljukat, vagyis úgy, ahogy azt kell. Ezzel a hozzáállással hamar szimpatikusak is lettek, hiszen szemlátomást nem akartak ők sem feketemisét tartani, sem asztalt táncoltatni, pusztán döngetni egy egészségeset az alaposan és érdekesen tekert riffjeikkel. Ment is ez nekik igen szépen, a hangszeresek értették is, mit játszanak, tisztában voltak azzal is, hogy nagyon megy nekik a már-már doomos, vontatott riff plusz irgalmatlan lábgép-, pergő-, és tamnyüstölés kombinációja, ráadásul mindezt olyan dallamos tekerésekkel tarkították, amelyek még ezekben a götemán időkben is megállták a helyüket. Ahogy megállta a helyét a színpadon a vérbeli ausie akcentussal kommunikáló, ám hamisítatlan floridai kiejtéssel hörgő és visító, derékig érő varkoccsal díszített front-és előember is. Jó banda benyomását keltették, de vélhetően nem ők lesznek a 21. századi Cannibal Corpse.
  
  Ahogy a francia Yyrkoon sem. Bár ők hadilábon állnak azzal is, hogy Yyrkoon alatt mit értsen a nagyérdemű, hiszen elég jellegtelennek bizonyultak a dalaik, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy azok is. Ők sem tartottak feketemisét, de a technika ördögét azért csak megidézték: gyors riffjeik ugyanis rendre elkásásodtak. Középtempós, vagy lassú témáik szólókkal vegyítve viszont egészen jól sikerültek, igaz gyakran idézték meg egyik vagy másik Floridában őshonos nagyvadat. Az egészen jól sikerültek kifejezést viszont szívem szerint most többszörösen is idéző- és zárójelekbe tenném a Nile koncertjének ismeretében.

  Mert az bizony esszenciálisnak bizonyult. Ahogy az sejthető volt, megtudtuk, hogy mi is az a death metal, sőt az ókori Egyiptomról is kiderült ez meg az. Meg kiderült az is, hogy gonosz démonok, blastbeatek ide vagy oda, a Nile egy csupa kedves emberből álló gyülekezet. George Kollias szerényen bemászott a dobfelszerelésnek álcázott géppuskafészke mögé, tartott egy reményteljes és sokat sejtető eligazítást Mr. Triggerrel, az ifjú basszusgitáros/énekes, Jon Vesano is megkereste helyét a későbbi hangkáoszban. Mosolyogva, fényképezve léptek színpadra a gitárosok, Karl Sanders, és Dallas Toller-Wade is, akik beállásként és mézesmadzagként megvillantottak egy-egy riffet, majd intro, és elkezdődik az orientalista brutalitás. A hangzás kezdetben egy kissé háztartási, de egyrészt még idejében, a Serpent Headed Maskre már minden rendbe jön, másrészt ezek a keletiesen csavart riffek, meg a pengetős urak szájából előtörő kisebb homokviharok még így is villába csavarják az ember kezét, vagy a padlóra küldik az állát. Vagy egyszerre a kettőt. Logikus, követni is nehéz az olyan dalokat, mint a például Cast Down The Heretic, vagy a Kheftiu Asar Butchiu, ráadásul, nem elég, hogy még olyan szólókkal is vannak bélelve, amelyek megfejtéséhez maga a Rosetta kő szükséges, de az intrókért (vagyis a laptopért) felelős Sanders és a legtöbbször mikrofon elé álló Toller-Wade még cifrázták is a dolgot: hol rágyorsítottak, hol még hosszabban elnyújtották a hangokat. Eklatáns, tökéletes, és pompás példája volt ennek az Annihilation Of The Wicked szólója, amelyet ikresítve játszott a gitárpáros.
  
  Annak ellenére, hogy az igazi Nile-látványosság, a széttárt karokkal történő hármas szinkronhörgés ezúttal elmaradt, volt érdekesség bőven. Például nem tudtam, hogy a Black Seeds Of Vengeance nótának külön rajongótábora van kis hazánkban, ugyanis egyszer csak e nóta refrénjét kezdték kántálni az első sorok. Lett is nagy haddelhadd, amikor ez később valóban műsorra került, de akkor kellett igazán levegőért kapkodni, amikor az olyan lassabb, sőt kifejezett lassú szerzemények jöttek, mint mondjuk a Sarcophagus, vagy a Sacrifice Unto Sebek. Itt ugyanis a zene már kifejezetten vánszorgott, és fortyogott, a death metal rajongók pedig olyan intenzív hajlongásba váltó headbangeléssel köszönték ezt meg kedvenceiknek, amelyre még vezényszóra irányított rabszolgák se lettek volna képesek. Kifelé menet megállapítottam, hogy a Duna nem vált Nílussá, de azért csak megnéztem, hogy nincs-e benne krokodil.



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Nile

Psycroptic

 programajánló: 
2018. június 29.
King Crimson Budapesten!
2018. július 1.
Alice In Chains a Budapest Parkban!
2018. július 2.
Több mint tíz év után tér vissza hozzánk önálló koncertre az élő legenda – a Budapest Park színpadán Billy Idol!
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Kigombolt blues - Joe Bonamassa
Rise Against
Ensiferum, Ex Deo
A jó, a rossz és az Ugly Kid Joe
A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies
An Evening with Machine Head 2018
Királyi portya Budapesten - Royal Hunt
Első napsugarak Brazíliából - Angra
Metallica, Kvelertak
Dark Tranquillity, Equilibrium
 kiemelt 
Fekete Zaj
  
Feltámadt a Fekete Zaj: augusztusban jön a megújult fesztivál! Idén nyáron ismét jelentkezik a Fekete Zaj Fesztivál, a mátrafüredi Sástó mellett

Il Divo - Timeless Tour
Jethro Tull 50th Anniversary - Tour Budapest 2019
Rockmaraton a Szalki-szigeten
Nazareth: 50-es jubileum az A38-on
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (1)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 a.m.d.    blues juniors    jamie winchester    németh juci    cate blachett    védhetetlen    vince neil    nils petter molvaer    new roses    bryan adams    neurotic    shapat terror    green day    goatwhore    veréb    neal morse    synchronring    josh brolin    charred walls of the damned    abandon all hope    panic radio    phillip noyce    jay chou    brains    cloud 9+  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2018 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!