beszámoló [koncert] 2006. április 22. szombat 17:41
nincsen hozzászólás
szerző: TompiIn Flames, Sepultura 2006. április 16. Petőfi Csarnok
Véletlen, esetleg már megint a sors fintora és/vagy közbenjárása, nem tudom, de a Dagoba kiesésével két olyan zenekar lépett fel húsvét vasárnap Budapesten, amelyeknek komoly restanciájuk volt a kicsinynek éppen nem, lelkesnek viszont nagyon is nevezhető hazai publikum felé. Ugyanis tartoztak ők egy jól szóló magyarországi koncerttel, hiszen a Sepultura három évvel ezelőtti mezőtúristáskodása hangzás szempontjából ugyanolyan kínosan alkalmazkodott a kies honi viszonyokhoz, mint az In Flames 2004-es szigetelése. Ugyebár fesztiválokon zajlott mindkét buli, így mindkettőt elvitte a sörhab, a borgőz, a THC, meg a nyári szünet. Most viszont reguláris körülmények között kellett helytállni, tisztességes hangosítási lehetőségek és kevésbé felhevült közönség előtt. Ehhez képest az egyik banda műsorának első harmadában garantálta az elkövetkezendő napokra szóló nyakfájást, (metal berkekben ez jót jelent ám) a másik pedig még azt is észrevetette velem, hogy egy diszkó-gömb lóg alá a Pecsa plafonjáról. Metal berkekben ez nem jelent ám jót.
A nyakfájás a Sepulturának köszönhető. Már a meglehetősen explicit Meshuggah hatásokat büszkén magán viselő nyitódalban, a Dark Wood Of Errorban kiderült, hogy több előzetes félelem alaptalannak bizonyult. A hangzás töménysége már-már zavarba hozta a hangfalakat, szöges ellentétben a küzdőtérn helyet foglaló dzsungelharcosokkal, akik a szaggatott ütemekre bólogatva, kéjes vigyorral az arcukon várták a begyorsuljon a nóta, és kezdődhessen a pogó. Indult is a csihi-puhi, mert a nóta gyorsult is, méghozzá úgy, ahogy azt a nagykönyvben Igor Cavalera megírta. Ebből gondolom az is világos lett, hogy Roy Mayorga nem csak helyettesítette, de pótolta is a Sepultura világklasszis dobosát. A Sid Vicious-i sármmal megáldott ütősnek elképesztő tűz volt a játékában, úgy esett neki a doboknak, mint aki csak a koncert idejére kapott felmentést a kényszerzubbony viselése alól. Öröm az örömben, hogy a nagy fejrázással kísért, dobverős hadonászás közepette nem felejtett el technikázni sem, így szépen meglehetett különböztetni a bárdolatlan korai thrash metalt a későbbi kimunkálttól, és a törzsi ritmusok is ugyanolyan progresszíven voltak primitívek, mint ahogy az a lemezeken hallható. Ebből is látszik, hogy szépen végighaladtak a munkáságukon, így elhangzott a például a Troops Of Doom, az Arise, a Refuse/Resist, csakhogy egy nótát emeljek ki minden korszakból. Persze elemükben voltak a többiek is, Andreas Kisser majd minden nóta bevezetőjét átszabta egy kicsit az effektpedálok taposásával, a Breed Apartban például egy komplett kis jammelést vezetett le Mayorgával, sőt a félig-meddig félig játszott Black Sabbath-féle Hand Of Doomot sikerült megtévesztően Ozzysan énekelnie. Derrick Green jó szokásához híven gyakran elnyújtotta a kiállások előtti hörgéspenzumát, így ezen attrakciók meglehetősen félelmetesnek bizonyultak a frontember hórihorgas termetének és démoni tekintetnék látványával párosulva. Riadalomra aztán nem volt semmi ok, a brazilok amerikaija ugyanis igen kedélyesen cseverészett a publikumhoz a számok között. Paolo Jr. pedig szép csendben elreszelgette hangszerét a színpad bal sarkában. Gyorsan elrepült hát az idő Sepultura műsora alatt, keveredtek a klasszikusok (Beneath The Remains, Territory) az utóbbi lemezek ugyancsak remek dalaival (Choke, Come Back Alive), és elhiszem, hogy sokan fájlalták a Propaganda és a Biotech Is Godzilla távolmaradását, (fájlaltam némiképp én is) de a legendásan két hangból álló csoda, a Roots Bloody Roots eldöngetése tán még ezt a hiányt is feledtette. A Sepultura pedig feledtette az In Flamest, de ez már más lapra tartozik.
Ugyan nem a nyitó Pinball Map alatt vettem észre a diszkó-gömböt a Pecsa plafonján, hanem valamivel később, de talán ennél is rosszabb fényt vett az In Flamesre, hogy a sokáig azt sem vettem észre, hogy a Pinball Map szól. Rákenhetném ezt most a hangmérnökre, aki (zuhanó) MIR-t csinált az Apollo 11-ként festő keverőpultból, mondhatni Neil Armstrong helyett Lajka kutya keverte be azt az eszméletlen mennyiségű visszhangot az énekre és a dobokra, tüntette el a basszust, és keverte kissé csörömpölősre a gitárokat. De már csak azért sem teszem, mert nem ez volt itt a legnagyobb baj. Hanem az, hogy ez a zenekar már csak a külsőségekben vaddisznóskodik. Nőnek a szakállak, zsírosodnak a hajak, egyre nagyobbak a tetoválások, szigorodnak a tekintetek de a svédek zenéjében silányulnak, vagy épp megszűnnek a dallamok, helyüket teljesen fantáziátlan, középtempós gitárcsühölések, esetleg kedélyes melódiák váltják fel, amelyeket az amúgy teljesen átlagos és felesleges samplereknek kellene feldobniuk. Nem baj, telefont lóbálni, meg kalimpálni és ugrabugrálni erre is lehet. Nagyon sokaknak ez nagyon ment. Közben Anders Friden igyekezett énekelni, sápasztóan hamisan tette mindezt, de ez neki nem volt elég, még hülyegyereknek is öltözött hozzá, piros-fekete csíkos zoknit húzott, és nyakkendőt kötött fehér ingéhez. Szenvedett a mikrofonnal, és úgy nyafogott közben, inspirációt adott egy következő nu metal generációnak ezzel. Tudtam, hogy ez jellemző a csapatra a Reroute To Remain óta, így meg sem lepett, hogy mindez lejátszódott a Systemben, a Triggerben, a Cloud Connectedben vagy a Black & Whiteban. Csak mivel a Come Clarity legalább zenéjében visszakanyarodik egy kicsit a gyökerekhez, (no nem azokhoz a bizonyos véresekhez) reménykedtem, hogy egy karcosabb In Flameshez lesz szerencsém, de kiderült, hogy a Scream, a Crawl Through Knives, és a Take This Life is csak ugyanolyan darabok, mint a kései, igen modern hangvételű, metalnak álcázott képződmények. Viszont így kellett elviselni az Embody The Invisible-t, a Colonyt, az Episode 666-et és az Only For The Weak-et is. Egyedül a Behind Space volt olyan, mint amilyennek készült, de ebben a közegben ez a nóta inkább megmosolyogtató volt, mint kemény. Közeg alatt pedig tessék villódzó fényerdőt, a koncert előtt lehulló leplet, pózokat és korzózást érteni, és nem elfeledkezni a diszkó-gömbről. A rajongók, az istenadta rajongók pedig még ettől is kenyérre vannak kenve. Mármint a nagy részük. Mert bizony néhány In Flames pólós személy már műsor három negyede körül megindult a ruhatár felé. Megértem őket.