Könyököm megint az asztalon, állam megint a kezemre támasztva, szemem megint a fenekén. Mármint a pohárén. Megint kocsma, megint az a bizonyos hangulat. A kékes-szürkén kanyargó füst teszi, vagy a tompa moraj? Nem tudom. Talán ez a kettő együtt és a többi, a jelenséghez kapcsolódó tünemény. A reggeli kenyereskocsi zaja, a hajnali munkások betóduló serege, a sör íze a számban, az alkohol bódulata a fejemben, a jól ismert társak arca, a pultos lemondó tekintete, mikor ötödször rendelem ugyanazt, egyre tétovább tekintettel és egyre tétovább hangon. A kocsmák változnak, tavaly más volt a törzshely, de az érzés marad. Ugyanúgy ragad bele az emlékezetembe a látvány, a szag, az íz, mint kezem az asztalon meghagyott pálinka-tócsába, vagy a légy a mosogató szélén álló pohárba. Néha elfog a szentimentalizmus; ezt ma olyan könnyen teszem meg, de már öt év múlva az alkoholizmus bélyegét ragasztják a homlokomra, pontosan oda, ahol most a fiatalság, a zabolátlan, fékevesztett kalandvágy jele ragyog. És én is éppoly könnyedén ejtem ki e szót, holott éppen én lehetnék, aki megérti azt, amivel naponta találkozom, itt Nincs több időm a merengésre. A hely zár, szolidan ki vagyunk dobva, mindenki bekortyolja italát. Én is felhajtom poharam tartalmát, felkanyarítom kabátom és az ajtón kilépve megkérdem: - Melyik kocsma is van legközelebb?