beszámoló [koncert] 2006. április 21. péntek 16:15
nincsen hozzászólás
szerző: TompiGrencsó István jubileumi koncertje 2006. április 8. Katona József Színház
Valahogy úgy kéne zajlania minden színpadon ünnepelt jubileumnak, mint amilyen Grencsó Istváné volt a Katona József Színházban. Nem volt semmi öntömjénezés, semmi összeborulósdi, semmi érzelgősködés, semmi tortázás, csak egy különlegesen jó koncert és kész. Ehhez viszont a gondolataiban, kísérletező-kedvében, kompozícióiban, zenéjében perpetum mobile Grencsó István, meg az ő ötven éve kellett, és az őt nemhogy követni tudó, hanem vele abszolút egyenrangú Bio Kollektív.
Ők négyen is képesek voltak arra, hogy a százegynéhány megjelentet egyből egy Mariana-árokhoz hasonlítható mélyvízbe dobják egy olyan vad és szélsőségesen kaotikus free jazz darabbal, amelyről benyomásaimat kizárólag anagrammák formájában tudnám közölni, de ettől most megkímélnék mindenkit. Már csak azért is, mert ebből a hangtani Laokón-csoportból egy pillanat alatt, szinte átmenet nélkül váltottak táncolhatóbb muzsikába. Igaz profi táncosok és precíz koreográfia szükségeltettek hozzá, no meg a szükséglakások bejáratát idéző, színpad közepére tákolt ajtó. Érdekes volt a zenekar és a táncosok (no meg a körültáncolt ajtó) koprodukciója, amely csak erre a nótára, és egy később elhangzó dalra korlátozódott. Így is volt ez jól, hiszen ha hosszabb ideig elhúzódik ez az amúgy tényleg izgalmas performance, akkor nem lehetett volna tökéletesen koncentrálni a zenére.
Koncentrálni márpedig kellett. Még akkor is, ha nagyon is egységesnek hatott, ez a szvingből, nép-, bár- és világzenéből, bluesból, és persze jazzből gyúrt egyveleg, ami attól lett avantgárd, hogy mindig volt benne egy váratlan húzás. Itt persze most tételesen fel lehetne sorolni a lazán odavetett és kitekert szólókat, a fuvola, a duduka nevű jereváni hangszer felbukkanását, az egy árva hang erejéig érvényesülő sípot, de ez a koncert egészében volt nagyon és (nagyon) jólesően groteszk. Vagyis az egész önmagában volt egy váratlan húzás. Kezdve a harsonás Hans van Vliet, egykedvű arccal lebonyolított, ám közel sem egyhangú játékával, akinek ha nem volt dolga egyszerűen leült a földre. Folytatva Benkő Róberttel, aki hol rángatta bőgőjét, hol pedig szabályosan hozzábújt, ettől függően duruzsolásra, vagy bőgésre késztetve az alaposan megkopott hangszert. Jeszenszky György az apró dobok mögött kimérten sepregetett, vagy koncentrálva csapkodott, Grencsó István pedig főleg a szaxofonjával volt elfoglalva, de a Bárzenében énekelve, szavalva kántált is, a Jerevánban kígyót bűvölt, az Amikor én még gulyásbojtár voltamban (gondolom) nosztalgiázott, a Lóugrásban pedig talán még egy sakkjátszmát is lejátszott gondolatban, nem tudom. Amúgy meg táncolt, ha a zene és a hangulata úgy kívánta, vagy csak egyszerűen, Tony Iommit idézve lépett kettőt előre, kettőt hátra, ha pedig társainak adta át a szót, akkor elbújt a színpad sarkába, a nóták végeztével pedig elegánsan ledobta a kottákat a földre. Száz szónak is egy a vége, még ha közhely is: együtt élt a muzsikával. Így aztán minél nagyobb lett a földön a kottakupac, a publikum annál vaskosabb vastapssal igyekezett kifejezni háláját és rajongását. A Grencsó Bio Kollektív pedig örömmel játszott, hiszen ünnep volt végülis, az örömzene dukált hozzá. Így kell ezt és kész.