beszámoló [koncert]  2006. április 20. csütörtök   17:49

nincsen hozzászólás

  Szinte már hazajár Magyarországra a német Rage, az utóbbi időszakban 2003-ban, 2004-ben, és most 2006-ban is ellátogattak hozzánk. Ráadásul egyre nagyobb tömegeket tudnak megmozgatni, a tavalyelőtti E-Klub után már a Wigwam befogadóképességére volt szükség (Pecsában is voltak már, noha nem főzenekarként), és ugyancsak tegyük hozzá, hogy ahogy az E-Klubba is, így (nem kis meglepetésemre) ma is gyakorlatilag teltházat vonzott a csapat! Félreértések elkerülése végett nem a banda színpadi tevékenységében kételkedtem (hiszen láttam már őket többször), csak a közelmúltban és jövőben több nagynevű zenekar is megtekinthető, és bizony nem ócsóé...! Attól féltem, hogy szegény Rage koncertje elsikkad közöttük, de szerencsére nem így történt. Most itt vagy tényleg olyan nagy a jólét, hogy simán megengedhet magának mindenki ilyen sok jó koncertet, vagy gyanítom hogy sokkal inkább a Rage hírneve és zenei teljesítménye szerez egyre több hívet magának.
  Talán hihetetlen, de már több mint 20 kiadvánnyal jelentkezett az évek folyamán a banda, az igazi áttörés azonban valahogy sohasem sikerült. Még olyan pechjük is volt, hogy a Rage rövidítésről is egy (a maga műfajában amúgy szintén zseniális) amerikai banda neve jutott eszébe mindenkinek. Talán az idei Speak Of The Dead album lehet az, amely igazán az élvonalba röpítheti a fantasztikus zenészekből összeálló csapatot, ugyanis ez sokkal több, mint egy szimpla német power metal album.
  
  Egyenlőre azonban kísérjük figyelemmel a Freedom Call fellépését, akikről annyit kell tudni, hogy a Gamma Ray dobosa, Dan Zimmermann köré csoportosuló formáció. Sőt, róluk elégséges is pontosan ennyit tudni. Ugyanis nem kell valami nagy megfejtés a zenekarhoz, aki ismeri a Gamma Ray és a Helloween muzsikáját, illetve hozzá tudja illeszteni a Hammerfall világát, az így látatlanban is tökéletesen képben van arról, hogy miről szól a móka. Ez még így önmagában akár bíztatónak is hangozhat, de maga a zene igazából nem emelkedik ki az átlagos kategóriából. Semmi olyat nem hallottunk, ami a fentebb említett bandák repertoárjából hiányozna, de mindenesetre a közönség lelkes volt, és élvezte a koncertet. Végül is ez a lényeg. Vendég szintissel léptek fel, de leginkább Dan Zimmermann-t volt érdemes figyelni, mert a sugárfertőzött dobos tényleg nagyon jól tolta! A Warriors, Freedom Call, Metal Invasion, Mother Earth dalok jutnak most eszembe. Igazából teljesen jól el lehet lenni a Freedom Call zenéjével, csak engem már hosszú távon zavar, ha hömpölyögve elborít a metal, thunder, warrior, fight, hail, stb. szavak árja...

  Sajnos még nem volt szerencsém a Rage legújabb lemezéhez, de igencsak különleges alkotásnak ígérkezik, mint ahogy ezzel a koncerten is szembesülhettünk. A banda fel- és kiállása semmit sem változott az utóbbi évek koncertjeit illetően, Peavy Wagner, Victor Smolski és Mike Terrana ezúttal is fergeteges előadást produkáltak nekünk. Némi várakozás után végre felmorajlott egy misztikus hang, és kezdetét vette a Halotti beszéd.
  Az E-Klubos From The Cradle To The Stage válogatáson alapuló, 20 éves szülinapi koncerttel ellentétben most nem az egész életmű lefedésén volt a hangsúly, hanem a vadiúj számok kaptak főszerepet. Természetesen a korábbi évek nagy slágerei is terítékre kerültek, mint a Down, Turn The Page, Im Crucified, Human Metal. A koncert egyik csúcspontja mindenképpen a Lingua Mortis Suite gyűjtőnevű dalcsokor volt az új korongról, amelyet az önmaga teljességében prezentált nekünk a banda. Egyre inkább kilóg a lóláb, hogy a Rage zenei világában sokszor már nagyobb befolyása van Smolski-nak, mint az alapítótag Peavy-nek. De szerintem ez pozitív, mert Peavy a 20 év alatt talán már kiírta magából a legjobb ötleteket, és kezd kissé önismétlésbe fordulni, míg Smolski-ék Victora igazán elemében van a klasszikus zenei orientációját illetően, valamint a nagyzenekaros ötletekben számíthat a kedves papára is.
  És ne feledkezzünk el Mike Terrana-ról sem, aki ma is valami hihetetlenül játszott. Dobszólója ezúttal nem csak afféle öncélú csépelésben merült ki (bár tőle még az is maradandó élmény!), hanem most amolyan sampler-es zenei alapra püfölt eszeveszetten. Tényleg nem lehet körülírni amit ez az ember művel a dobokkal, valami elképesztő módon játszik!
  
  Victor Smolski is előadott egy magánszámot, ő is zseniális mester a maga szakterületén. Azt hiszem bátran mondhatjuk, hogy neki is ott van a helye a világ legjobb gitárosainak Pantheonjában, ráadásul annyira egyéni ízű a játéka, fantasztikus a technikája, és olyan bombabiztosan nyúl a klasszikus zenei motívumokhoz, hogy csak jó sülhet ki abból, ami a kezei közül kikerül. Őrület, egyszerűen őrület...!
  A koncert végére is előkerültek a legkeményebb zúzós és éneklős darabok, mint a War Of Worlds, a Mike bevezetésével indított Dont Fear The Winter, és persze a legnagyobb kedvenc, a Higher Than The Sky, némi Jawbreaker-es betéttel. A közönség nagyon együtt élt a koncerttel, ahogy 2004-ben az E-Klubban is, most is meg volt a kiváló hangulat.
  Egyedül a hangzást tudnám szapulni, mert mindkét zenekar esetében nagyon tiszta, precíz megszólalással léptek a színpadra, de a helyzet a műsor előrehaladtával egyre romlott, a közepétől pedig már egyfajta zajos masszával kerültünk szembe. Mintha elaludt volna a hangmérnök, és álmában fokozatosan a keverőpultra dőlve eltologatta volna a csúszkákat! Azért nem volt élvezhetetlen a helyzet, de jobbat is el tudtam volna képzelni. Az mondjuk súlyos volt, amikor néha úgy dörrent a cucc, hogy éreztem ahogy az összes szőr feláll a karomon...!
  
  A Rage bulija sosem zsákbamacska, mindig számítani lehet rá, hogy fergeteges koncertélménnyel ajándékoznak meg, és ez így is történik. Peavy zseniális muzsikusokat gyűjtött maga mellé, talán csak ő maga az, akinek az énekesi tevékenysége kevésbé kiemelkedő. Leszerződtethetne mondjuk egy Andy B. Franck kaliberű énekest (de az már nagyon durván all star banda lenne...!), de azért mégis el kell ismerni, hogy ő a csapat lelke, valamint hogy az ő hangján megszólalva váltak a Rage dalok klasszikussá, így szoktuk meg, nincs mese. Peavy ráadásul karizmatikus frontember, végig grimaszolt és hergelt, jól érezte magát, és mi is jól éreztük magunkat a koncertjükön. Az esedékes nyakfájás meglett, szóval én sem panaszkodhattam.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: