szerző: TompiMoonsorrow, Primordial, Mourning Beloveth, Sin Of Kain 2006. április 5. Wigwam
Nem, nem sajtóhiba történt, valóban a Moonsorow lépett fel utoljára a Heathen Crusade turné első állomásán, az előzetes hírekkel ellentétben, de ez persze közel sem jelenti azt, hogy ők lettek volna az est fő zenekara, mert ahol a Primordial játszik, ott kevés kivételtől eltekintve aligha terem babér másik banda számára. A Moonsorrow pedig egyáltalán nem kivételként erősíti ezt a sebtében barkácsolt állítást, amelyet a második budapesti Primordial koncert fényében hajlamos leszek szabályként alkalmazni.
Azt is, hogy akárhol, akármikor látom a Sin Of Kaint, mindig egészen más benyomásaim alakulnak ki róluk. Kezdetben ugye szintetizátor-baldachinos black metaljukkal építették fel rajongói bázisukat, ehhez jöttek a göteborgi ikergitárok, most pedig mindehhez némi visszafogott indusztrialitást fedeztem fel az intrókban, és a feltűnt, hogy a gyorshajtásból mintha kevesebb lenne. Helyüket cifra matekozások, és időnként fenemód lényegretörő középtempós riffek vették át. Kíváncsi vagyok, legközelebb mivel lepnek meg.
Állok elébe egy újabb Mourning Beloveth fellépésnek is, akik biztosan nem lepnek meg úgy legközelebb, mint mostani, zenéjükhöz méltóan lassú és kínzó beállással felvezetett koncertjük alkalmával. Ugyanis ritkán tapasztalható súllyal bíró riffjeik úgy állnak össze szigorúan tíz perc feletti dalaikban, hogy még a kompozíció szót sem sajnálom rájuk. És legyen szó akár új kompozícióról, mint a The Apocalypse Machine, vagy régiről, mint a The Mountains are Mine, egyik sem unalmas, pedig ilyen tempóban akár lehetne az is. De az ír doom csapatot kizárólag fanatikusok alkotják, hiszen a While Heaven Weptről még hallani is a megszállottság jele, ilyen pólót beszerezni és hordani meg pláne. Úgyhogy lehetne itt sűrűn sziszegve emlegetni a My Dying Bride nevét, csak hát minek, ezek a fickók úgyis csak ilyen szénből épp kifogyó gőzmozdonyhoz hasonlóan zakatoló riffeket fognak írni, a germán metalosnak öltözött Ulf Kirsten benyomását keltő frontember pedig valószínüleg ugyanígy fog röfögve bömbölni továbbra is. Ha pedig az Arcturus pólóban is rock n roll előemberként festő gitáros továbbra is ilyen lazán fogja leénekelni az ügyeletes metalsziréneket, akkor továbbra is nagyon vidám leszek, ha ilyen zenére szomorkodhatok.
Ha röviden akarnám illusztrálni, hogy mi volt a fő különbség az este két ír fellépője között, akkor így érvelnék: a Mourning Beloveth bemutatta, mit éreznek azok, akik mostanság homokzsákokat cipelnek a Dunára. Ezzel szemben a Primordial maga volt a Duna. Csak áradt és hömpölygött, és ment nemcsak a maga útján, de feltartóztathatatlanul. Tulajdonképpen így volt ez már az előző Wigwamos szeánszuk alkalmával is, és mindössze néhány dalnyi is volt a műsorban az eltérés, na meg annyi, hogy Nemtheanga ezúttal kizárólag énekesi és médiumi mivoltában volt jelen, a sajátosan ír mentalitású kocsmai bunyós énjét ezúttal a Jim Beammel együtt Dublinban felejtette. De ennyi elég is. Mert játszhatnák ők a kultúrattasét, a történelemtanárt, a művészt, a Sinn Féin képviselőt, az IRA aktivistát, de ez eszükbe sem jut. Inkább színpadra lépnek a The Golden Spirallal, folytatják a Gathering Wilderness-szel, eljátsszák a többek között a Song Of The Tombot, és elbúcsúznak a Sons Of The Morrigannal. Igen, ilyen egyszerűen, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a többnyire lovagló ülésben álló Nemtheanga jó párszor transzba esik, és arcjátékával sokszor előbb közli mondanivalóját, mint énekével. A kizárólag páratlan ritmusban zakatoló szerzemények közül ezúttal is kiemelkedett az írek egyik legnagyobb tragédiáját feldolgozó, mindvégig drámai és monumentális, ám dagályosságba abszolút nem hajló Coffin Ships, és az akusztikus Dark Song, amelyet itt játszott először élőben az ötös. A frontember csendet is kért előtte. Mi tagadás, e koncert után én sem kértem mást, mint csendet.
Lett helyette Moonsorrow. Akik irgalmatlan hangerő közepette nekiálltak epizálni, folk és black metal kliséket keverni, majd azokkal egy kiadósat dobálózni. Véres orcával, nárcisztikus gitárlóbálások, és sörhas-paskolás közepette talán egyenesen Vejnemöjnennek érezték magukat, én viszont már-már a Ragnarökön éreztem magam és unatkoztam, de ez az én bajom.
10:23
