beszámoló [fesztivál] 2006. április 12. szerda 10:53
nincsen hozzászólás
szerző: TompiBudapest Blues Fesztivál 2006. március 18. Petőfi Csarnok
Bluest játszani nagyon sokféleképpen lehet. Ami nem is csoda, hiszen talán ez az egyik legszemélyesebb zenei műfaj, ha szabad így fogalmaznom. Értem ezalatt azt, hogy a jó blues előadó mesél magáról, és arról, ami vele történt meg. És ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma blues zenész sem, így nem mesélhetnek ugyanarról. De hagyom is ezt az okoskodást, mert szerencsére igen távol áll a Budapest Blues Fesztivál fellépőinek ösztönösségétől.
Így a Pribojszki Mátyás Bandtől is. Hálátlan feladat fesztivált nyitni, de ez szemlátomást könnyen ment az idővel öttagúvá váló négyesnek. Gitáros nélkül kezdtek neki műsoruknak, amelyben a bluest, a funkyt, és a jazzt hozták egy fedél alá, méghozzá lazán, és elegánsan, magától értetődő természetességgel. Ezt persze lehetne úgy is értelmezni, hogy nem történt a színpadon semmi. Épp ellenkezőleg, sorjáztak a bőgőfutamok, a dobos szinte már nem is diktálta, hanem parancsolta a tempót, de nem maradtak el a dallamok a szintetizátor irányából sem. A névadó frontember pedig rendre megrecsegtette a herflijét, amikor épp nem énekelt, így már alaposan leizzadva konferálta be az olasz vendéggitárost, Enrico Crivellarot, akiről most jó lenne leírni, hogy jött, szólózott egy nagyot, aztán ment is, de ez nem így történt. Először is többször szólózott nagyot, másrészről pedig alázatosan besegített még az egyszerű funky akkordokba is. Persze nem maradhatott ki a párbeszéd sem, amit gitárja és ő folytatott Pribojszkij Mátyással és harmonikájával. Ezt, az egész produkcióval együtt hatalmas taps fogadta, ami nem csoda, hiszen tudjuk: You know you get what you give.
Aztán jött Ripoff Raskolnikov, és adott egy olyan koncertet kalapban, és fehér Fender gitárral, hogy ott és akkor nem jutott eszembe se Stevie Ray Vaughan se a Double Trouble, se Rory Gallagher, se a Taste. Tulajdonképpen a szavakat kerestem egész idő alatt. Pedig a világpolgár, ám magyarul egészen jól beszélő Ripoff nem tett mást, mint egy dobos, egy basszusgitáros, egy billentyűs és néhány vendég társaságában olyan számokat játszott, amelyek közül egy-kettő még neki is tetszett. Csak dicsérni tudom a madárijesztőnek öltözött gitárhős ízlését, aki székén hátradőlve olyanokat pengetett, hogy igen rövid idő alatt érvényét veszítette az a kósza felkiáltás, miszerint: Ó, ha ez a gitár beszélni tudna... Tud az beszélni, kérem szépen. Sőt sírni is. Tán még kifejezőbben, mint Ripoff maga, pedig az ő vitaminok, ásványi anyagok, és nyomelemek helyett minden bizonnyal füsttel és szesszel trenírozott hangjában is van valami. És ehhez még hozzá kell vennem a peckesen sétáló basszust, a boogie-t önmagában reprezentáló zongorát, és az egész alapjául szolgáló lüktető dobokat. Csoda hát, hogy most is csak keresem a szavakat?!
Így volt ez a BB And The Blues Shacks fellépése alatt is. Műsoruk első fele alatt nem igazán tudtam mit kezdeni velük, gondolván mit akar itt ez az öt jampec, akik a kelleténél jóval sűrűbben hangoztatják, hogy ők biza visszamennek az elektromos zene kezdetéhez, a negyvenes, ötvenes évek bluesához. Aztán rájöttem, hogy pont ez az idiotizmus a briliáns bennük. Ilyen szellős és kimért muzsikára ilyen vehemensen gesztikulálni, ennyire hasonlítani Stefan Raabra, mint a bőgős, és ellene semmit sem tenni csak megszállottak képesek. Ha pedig a megszállottak zenélni is tudnak, az külön öröm. A BB And The Blues Shacks fedőnéven futó, ideális rajzfilmkarakterekből álló, blues-rajongó zárt-osztály pedig nagyon is tud. Ráadásul nem is vág fel vele, csak demonstrálja és egyszerűen csak jól érzi magát, mert tudja, hogy így van ezzel a közönség is. BB King szólót csak így lehetne játszani, és azt is kötelezővé tenném, hogy a frontemberhez hasonlóan mindenki növesszen egy extra lebenyt a tüdejében, legalább a szájharmonikázás idejére. Ennek fényében gondolom nem maradt senkiben semmi kétség afelől, hogy visszamentek a negyvenes, ötvenes évek bluesához. Bár igazság szerint nehéz visszamenni valahova, ahonnan el sem jöttek.
Mike Sponzán volt a sor, hogy bemutassa a blues egy negyedik fajtáját, a sajátját. Ment ez neki nagyon is, még akkor is, ha ehhez egy a Pribojszki Mátyás nótát vett kölcsön, és ízes gitárszólókkal töltötte meg a vérbeli groove-dobos által hajtott szerzeményt, amelyben kiemelkedő szerepe volt a jellegzetes és varacskos Hammond hangszínnel alapozó cingár szintetizátorosnak is. Külön érdeme van abban is, hogy a banda tudott funkyt is játszani, hiszen a basszust nem pedállal hozta, hanem bizony a billentyűkön játszotta le őket. Ezt Kay Forster Jackson, az amerikai származású, de évek óta Olaszországban élő énekesnő tette teljessé, Mike Sponza jellegzetes itáliai akcentusát és énekét felváltva. Az említett műfajok mellé hozott még gospelt, jazzt, spirituálét, sőt még gyertyát is. Hangjánál csak a jókedve volt nagyobb, de tulajdonképpen lehetett fordítva is, teljesen mindegy, az ilyen minőségi örömzenéhez mindkettő elengedhetetlen. Kár, hogy egy fesztiválon zajlott ez a fellépés, egy blues-klubban nyilván hajnalig is játszottak volna. Nem is bántam volna.
Eric Sardinas fellépésének fényében meg pláne nem. Ugyanis ez a bajuszról és álarcról elfeledkezett, Zorronak öltözött tehenész akármennyire is szeretett volna Pride & Glory korszakos Zakk Wylde lenni, nagyon nem jött össze neki. Ahhoz kevés egy slide gyűrű, és pár kósza, böszme riff. A cowboykalapra tákolt kígyófej, és a csicsás, aranysujtásos gúnya viszont már sok. Arról sem foglalt határozottan állást, hogy egy adott másodpercben épp szerenádot ad az istálló ablaka alatt, vagy berúgja a pajta ajtaját. Zenekara pedig nem is győzte őt követni, a dobos hol gyorsított, ezzel egy időben a basszusgitáros lassított. Ez bluesban ugye nem túl szerencsés, de hát nem is tudja mindenki úgy elmesélni az életét, mint a Pribojszki Mátyás Band, Enrico Crivellaro, Ripoff Raskolnikov, a BB And The Blues Shacks, Mike Sponza, vagy Kay Forster Jackson. Valamiért most épp ők jutottak eszembe.