beszámoló [koncert] 2006. április 9. vasárnap 10:55
nincsen hozzászólás
szerző: AndrásKrisiun, Devious, Nadir 2006. március 15., Blue Hell
Családias hangulatú mészárlást rendezett március idusán a Fényes Adolf utca 28. szám alatt a brazil Krisiun megkockáztatom, hogy még egy jól sikerült falusi disznóvágással is felért a koncert, hisz mindenki ismert mindenkit, a legkeményebben szurkolók már az este hajnalára derekasan betaszajtottak, és természetesen zajban sem volt hiány. Minthogy pedig a zenekar muzsikája komoly megtermékenyítő erővel bír a fogékony zenerajongók képzeletére, még a kilométernyi béltömeg és a literszámra ömlő vér fizikai hiánya sem ronthatta az ilyesmire éhezők és szomjazók hangulatát: a melódiák nyomán könnyűszerrel oda lehetett képzelni ezeket a hozzávalókat is a Kékpokol bugyraiba (természetesen égbecsapó lángnyelvek, tekergőző csörgőkígyók és többtonnányi pentagram társaságában).
Noha távolról sem a böllérkést és csontfűrészt lóbáló bandák táborát gyarapítja, jól illett ebbe a (hang)képbe a Nadir, mint nyitóbanda már csak azért is, mert ahol (akármilyen) metal szól, oda általában nagyon jól illik a kvintett. Sőt, egyre jobban, mert az élőben rendszeresen hallható új nóták révén a doom vonszolástól már egészen a grindcore-ig tart a banda ökumenikus keményzenéjének kelléktára. Ilyet persze más is tud nem is ez önmagában a nagy durranás a Nadirban, hanem az, hogy ennek a bandának a blastbeatjei ugyanolyan zsigeriek és hangulatosak, mint a lassú riffjei. Hogy ez milyen nagy szó, azt a Krisiunra váróknak szemmel láthatóan nem kellett megmagyarázni: a nyitó The Hungarian Underground Lifestyle-tól a záró Fauna Funeralig tartott a szűk körű, ámbátor módfelett áhítatos bólogatási ceremónia, amelynek a végén nem nagyon lehetett mást mondani, mint azt, hogy Ámen.
A sorban következő holland Devious-ra meg már három perc után rá lehetett mondani, hogy Á, nem, ugyanis ennyi idő is elég volt, hogy kiderüljön: egy átlagon felüli technikai felszerelés támogatását élvező, átlagos zenészekből álló csapat próbál enyhén átlagalatti death metal nótákat ránk sózni. Nem segített a vitathatatlanul lelkes előadásmód sem, hamarosan igencsak megszaporodtak a folyosón a beszélgető csoportok, és sokáig ott is maradtak, mert talán a másik külföldi előzenekar távolmaradása miatt még sokáig is tartott a mutatvány. Ha engem kérdeznek, jobb lett volna, ha inkább elérhetjük az utolsó buszt az este végén.
Nem mintha nagyon tudott volna az ember buszokra vagy persze a kilométernyi béltömeget, a literszámra ömlő vért, az égbecsapó lángnyelveket, a tekergőző csörgőkígyókat és a többtonnányi pentagramot leszámítva bármi egyébre gondolni azután, ami ezután jött. Nagy hirtelen nehéz is eldöntenem, hogy a szarvai vagy a patái felől közelítsem meg a Krisiunt, ugyanis mind technikailag, mind hangzás szempontjából szó szerint hihetetlenül teljesített a brazil trió. Az előbbi tény talán kevésbé volt meglepő, hiszen már két éve a Morbid Angel előtt is bemutatták nekünk, hogy a death metal véres krémjéhez tartoznak (azóta meg ráadásul megjelent magnum opusuk, az AssassiNation album is), az utóbbi előtt viszont még mindig a fejemet vakargatva állok, mert a Kék Yukban koncert így még soha nem szólt (de talán még az átszerelés alatt berakott lemez se). Ez természetesen inkább a keverőpulton majdhogynem szórakozottan machináló hangmérnöknek volt köszönhető, semmint a zenekarnak, de hát jó esetben a technikus is része a csapatnak, ugyebár.
Mindezek fényében az már csak a habnak tűnhet a tortán, hogy a kifogástalanul precíz koncertet a tagok pólóin és hangszerein sűrűn előforduló Motörhead-logókhoz és -koponyákhoz méltó módon vagyis csuklóból reszelte le a trió, pedig éppen emiatt lett élvezetes is a dolog, nem csak jó. A Murderer, a Slain Fate, a Vengeances Revelation, a Conquerors of Armageddon, a Vicious Wrath és a Bloodcraft egyáltalán nem átvitt értelemben véve eszetlen brutalitása pont azért tudott igazán érvényesülni, mert a három brazil nem kérkedik (amúgy félelmetes) technikai tudásával, hanem szimplán csak kihasználja azt. Így aztán marad idejük szemmel láthatóan belefeledkezni abba, amit csinálnak (vagy még inkább teljesen bekattanni tőle), hajat rázni és az underground mibenlétéről tömören, közérthetően, élvezetesen szónokolni, vagyis röviden: stílusosnak és hitelesnek lenni. Aki látta Alex Camargót, miközben kifejtette, hogy miért is nem fogja a Krisiun sosem eladni magát, az nyilván hozzám hasonlóan biztos benne, hogy ha mondjuk tíz év múlva Magyarországra jön a banda, akkor ugyanilyen böszme koncertet ad majd (esetleg még böszmébbet) és abban is, hogy el is fog jönni tíz év múlva is Magyarországra a Krisiun, ha alkalma lesz rá. Az persze lehet, hogy akkor is csak egy maroknyian leszünk kíváncsiak rájuk, mint most, de ez minket ugyanúgy nem fog zavarni, mint őket.