Nehéz elkezdeni ezt a recenziót. Bezzeg a lengyel Antigamának nem volt nehéz elkezdeni a Zeroland albumot pont ezért van nekem nehéz dolgom. A banda tagjai ugyanis némi pittyegés után mintegy tíz másodpercnyi grindcore mennyországgal alapozzák meg az örökké tartó jó kapcsolatot a hallgatóval, aztán egy jóval hosszabbra nyúló matek-metal Valhallával meg is pecsételik. Nagyjából e két véglet között ringatózik és rángatózik a maga huszonnégy perces, de igenis robosztus terjedelmében ez az EP-hosszúságú album, amit maximum a The Red Chord zsenialitásához van merszem hasonlítani, de még ahhoz se nagyon, mert a rengeteg elekro-noise betét (meg pláne a végkifejlet) miatt még annál is meredekebbnek tűnik.
Egyszóval ettől a lemeztől fizikálisan és intellektuálisan egyaránt úgy meg lehet dőlni, amint az a borítón manga-stílusban, üvegkalapban ábrázolt Sztálin-szobor-féleségnek sikerült. Itt bizony azon sem kell meglepődni, ha egy tudathasadásos death metal téma fölé beúszik egy félig kiborggá lett Csihar Attilát idéző kántálás, vagy egy emeletestörtben ábrázolható riffre elektromosan vibrál egy gitár és egy laptop, közben pedig Scott Kelly énekel a telefonba egyenesen a túlvilágról, rossz vételi viszonyok közt. És persze azon sem, ha szimplának tetsző grindcore-t hallunk, Nasum-minőségben, Meshuggah-mentalitással.
Abból a bizonyos huszonnégy percből egyébként közel tízet nagylelkűen még át is enged a zenekar az elmélkedésnek: a majdnem a fél lemezt kitevő outro egy halk zajokkal és nyugtalanító beszédfoszlányokkal hajtott hullámvasutazás a hallgató idegpályáin. Én meg is fejtettem a tanulságot: ha hülye emberek okoskodnak, az politika, viszont ha okos emberek hülyülnek, az művészet.
1. Seed 2. Isaak 3. Jazzy 4. Starshit 5. How 6. The View 7. Wounded Butterfly 8. Sorry 9. Zeroland
15:10
