beszámoló [koncert]  2006. március 24. péntek   10:42

nincsen hozzászólás

  A március 5-ei időjárás senkit nem csalogatott sehova, de főleg nem az A38 hajóra, ahova ilyen zimankós napokon egy külön kaland eljutni a maga teljes négysávos szélességében felfagyott, zebra nélküli budai felsőrakparton, meg a fedélzetre vezető, centis jégpáncélba burkolózott pallón keresztül. Udo Dirkschneider viszont éppen ezen a napon éppen az A38-ra csalogatott aktuális Európa-turnéja utolsó koncertjével, és ez elég is volt ahhoz, hogy párszáz metalhívő az időjárási viszontagságokkal dacolva mégis csak összegyűljön a kultúrbárkán. Az est legnépszerűbb viseletének kicsit (de tényleg csak egy kicsit) furcsa módon a Motörhead-póló bizonyult, maga mögé utasítva még az U. D. O.- és Accept felsőt is, de azért néhány Stress-dressz is sürgött-forgott a közönségben, csalhatatlan jelét adva, hogy ez a valódi hungarikumnak számító banda nyitja majd az estét.
  
  És lőn. A fél nyolckor kezdődő koncert minden retrórajongó valóra vált álmának bizonyult, jó pár elismerő és jó pár őszinte mosolyt aratva be ezáltal. Minden a nyolcvanas évek magyar metalszínterét idézte: a zene, a hangzás, a kiállás, sőt a tagok elánja is. Klasszikus dinamikában váltották egymást a klasszikus színpadi pózok, minden nóta után repült egy pár dobverő (egyébként találatot kapott egy reflektor és egy néző mellkasa is), a csókokat dobáló, sikongató és a mikrofonállvánnyal akrobatikázó frontember, Lőrincz Tibor tálalásában pedig életre keltek a 14 év különbséggel megjelent, de kétségtelenül egymás mellé illő két Stress-albumról válogatott dalok halhatatlan strófái. A sok gyöngyszem (Rockváros, Hagyjatok élnem, A tűz még ég) közül külön csúcspontként talán a Kísértetkastély elhangzását emelném ki, melynek szövegét szó szerint hihetetlen átéléssel tolmácsolta az énekes:
  
  Ködös út vezet fel egy kastély felé,
  Denevérek csapata, repülnek felém,
  Sötét a kastély, csak nézek felfelé,
  Vasajtók zörögnek és kinyílnak felém.
  
  Ennek hallatán bizony tényleg a dalban megénekelt helyen érezhettük magunkat. A koncert stílszerű fináléval is zárult: Tibor egyenként bemutatta a tagokat, majd lehajolt, a szegecses nyakörvet viselő ifjú gitáros pedig átvette tőle a mikrofont, és az égnek meredő ülepet egy lovaglóostorral paskolva konferálta be a rock és a metal vitathatatlan bajnokaként aposztrofált frontembert. Felejthetetlen produkció tanúi voltunk.
  
  A sikolyok ezután is a középpontban maradtak, de azért jelentősen megváltoztak azzal, hogy színpadra lépett a csaknem negyvenéves Deep Purple dalaival koncertező, pontosan tíz éves Cry Free. A jubileum alkalmából mostanában Ten Years In Rock címmel turnézik az együttes, és ennek megfelelően a klasszikus 1970-es Purple-lemez nótáit tartják műsoron, most azonban az előzenekari szerep miatt kicsit megvariálták a programot, és csak három dalt vettek elő róla, jelesül a Speed Kinget, a Bloodsuckert és az Into the Fire-t, azokon kívül pedig a legalapvetőbb slágerekre koncentráltak, úgymint: Black Night, Burn, Perfect Strangers. Pont egy héttel az igazi Purple hazai fellépése után a szokásosnál is egyszerűbb volt eldönteni, hogy megállja-e a helyét a mi tribute-bandánk, az igenlő válaszhoz pedig kétség se férhetett a hatalmas hangszerpárbajokkal tarkított, kifogástalanul eljátszott nóták hallatán, és a gitár köré tekeredve, meg a billentyűkön térdelve játszó zenészek láttán. Az egyetlen szépséghiba az volt, hogy két nótát a csúszás miatt váratlanul le kellett húzni a szettből, de azt már ezek híján is bőven konstatálhatta mindenki, hogy hogyan is kell tribute-bandát csinálni.

  A sikolyoknak ezzel be is fellegzett, Udo Dirkschneider ugyanis egyáltalán nem meglepő, ugyanakkor módfelett tiszteletre méltó módon 2006-ban sincs mással elfoglalva, mint amit még jó harminc esztendeje kezdett az Accept soraiban: rekeszti a (már régóta) tökéletesen kiszámítható, és (még mindig) teljességgel megunhatatlan heavy metal nótákat a maga jellegzetes smirglihangján. A mostani rekesztés apropóját a tavalyi Mission No. X album adta, amely pont annyiban különbözik az előző kilenc U. D. O.-lemeztől, mint azok egymástól, ebből kifolyólag pont olyan kellemes hallgatnivaló is, mint bármelyik azok közül. Így aztán a közönség már a koncertet nyitó címadó dalnál magabiztosan és mosolyogva ráállhatott a következő másfél órát meghatározó ütemes bólogatásra (illetve csak folytathatta azt, mert már az átszerelés alatt szóló AC/DC-re elkezdte).
  
  Annál is inkább, hiszen a setlist összeállítása előtt ezúttal az együttes megszavaztatta a népet a weboldalán: vajh, mit is akar hallani az istenadta, és a voksolás eredményét komolyan figyelembe is vette (de azért szerencsére nem szolgaian követte), egyszóval volt minden, mi szem-szájnak ingere, a 24/7-től a Holy-n, a Thunderballon és a Man and Machine-en át egészen az Animal House-ig. Sőt, bár a szavazáson semmilyen helyezést nem ért el sem a gitár-, sem pedig a dobszóló, természetesen ilyesmivel is ingerelte a csapat a nézőket (kit hejjegésre, kit pedig a motorbár meglátogatására), meg aztán Udo is bőszen hunyorgott és nyaldosta az ajkait, és Stefan Kaufmann is végig-végigsimított gitárja nyakával az énekes homlokán. Fülsiketítően bitang volt persze a hangzás is, summa summarum: tényleg minden olyan volt, amilyen lenni szokott. Na jó, az Accept-nótákat a bevettől eltérően eléggé elhanyagolták, de mivel még mindannyian jól emlékszünk rá, hogy tavaly nyáron a U. D. O. régi Accept-tagokkal, Accept néven turnézott, és csak Acceptet játszott, rendjén is volt ez így (a Metal Heart és a Princess of the Dawn azért persze most sem maradt ki).
  
  Említésre méltó még talán, hogy Herr Dirkschneider ismét egy újabb kombinációját viselte a terepszínű vászonnak és a kúpszegecsnek, több újdonságról viszont már tényleg lehetetlen lenne beszámolni, szóval bátran elmondható, hogy annyiban különbözött ez a fellépés bármely korábban látott U. D. O.-koncerttől, mint azok egymástól. Baj ez? Aligha, hiszen ha az lenne, nem lett volna ott ennyi ember ezen a koncerten, sőt, otthon sem hallgatná senki a Mission No. X-t. Mi több: valószínűleg Motörhead-pólót sem venne fel senki sehova (nemhogy U. D. O.-koncertre), és még csak AC/DC-re sem bólogatna soha senki sehol (nemhogy egy U. D. O.-koncerten az átszerelés alatt), mert bizony azt a két bandát sem másért szeretjük, mint amiért ezt a germán metalkoboldot.
  
  (Fotók: Underground Magazin archívum)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: