beszámoló [koncert]  2006. március 19. vasárnap   14:32

nincsen hozzászólás

  Egyetlen kérdés foglalkoztatott e koncert előtt: Unja-e már John Cale a banánt? Igen, pontosan arra a poptörténelmi jelentőségű banánra gondolok, amely a minden posztstílus előfutáraként aposztrofálható Velvet Underground első lemezén szerepel. Hiszen az est főhőse szerepel ezen a korongon, és ebből azért fejszámolás és szaklexikonok lapozgatása nélkül is következtethetünk arra, hogy az úrnak bizony múltja van. A show-bizniszben meg ugye pontosan elég szokott lenni a múlt ahhoz, hogy el lehessen adni a jelent is. Mondjuk pont John Cale-nél ez nincs egészen így. Nézzük hát, hogy akkor hogy is van.
  
  A múltidézés gyorsan ki is merült a programot kezdő Velvet Underground klasszikussal, a Venus In Furs-szel. Ekkor még a félelemre is volt ok, hiszen Cale hangja ehhez a dalhoz már kevésnek tűnt, és a biliárdasztalnyi, extra keverőpultok ellenére sem volt olyan a hangzás, amely méltó lenne ehhez a gyűrött arcú veteránhoz, és a négyezer forintos belépőhöz. Persze ez a nóta még mindig van olyan jó, és a walesi származású dalnok néz annyira morózusan, hogy kicsit megilletődik az ember és megnyugszik: lesz itt még mulatság!
  S lőn. A hegedűt felváltja a gitár, a merengős régi nótát felváltja a tökös-dögös új darab, és a hang sem tűnik olyan fáradtnak. Az art rocknak, a művészkedésnek egy darabig teljesen nyoma vész, bár ekkor még mindig ugyanannyi az esély egy Cale mosolyra, mint egy Lou Reed által jegyzett csasztuska-lemezre, de imént az áhított mulatság bizony kezdetét veszi a Turn The Lights Onnal. Majd sorra jönnek az újabb és régebbi szólódarabok, ahol nagyon jól megvan együtt a punk, a rock n roll, a funky, a country és a bizarr megoldásokat is olyan formában kapjuk, hogy felfogjuk őket és funkciójukat is. Ráadásul mindezt egyszerre.
  
  Nagy szerepe volt e sikeres interpretációban a kísérőzenészeknek is, akik közül a dobos Michael Moore alakította a legnagyobbat, ami természetesen nem merült ki abban, hogy annak ellenére hasonlított megszólalásig a Skunk Anasie énekesnőjére, Skinre, hogy férfi volt és még borostás is. Az igencsak megvariált ritmusokat pattogva, táncolva, Brad Wilk és Kenny Wollensen erényeit ötvözve ütötte, s közben néha még vokálozott is. Elsőrangú muzsikus volt a gitáros, és a bőgős is, de végig az volt az érzésem, hogy számukra a férfiasságot Barry Gibb testesíti meg, ezért nem is pazarolnék rájuk több szót. Sebaj, Cale remekelt helyettük is. A kezdeti csendes őrült imázst szép lassan, a Hush, Outta The Bag, és Guts nóták elhangzásával párhuzamosan felváltotta az elegáns, absztinens, öreg rocker arculata, és a tétovának induló, de annál határozottabb minimálriffek mellé azért kaptunk néhány mosolyt, meg konferálást is, meg még a BlackAcetate-nél is újabb keletkezésű nótát, meg egy akkora sampler és jammelés alapú repülést, ami majdnem szárnyashajóvá változtatta az A38-at.
  Száz szónak is egy a vége: John Cale legalább annyira volt vagány, mint művészi, és pont annyira volt laza, mint költői, ha így jobban tetszik, de ennél is fontosabb, hogy ő nem a rock-történelem részeként akar turnézni. Hanem olyan egyszerű rock-zenészként, akinek mellesleg igen nagy szerepe van a rock-történelmében. Vagyis nem unja ő annyira a banánt, csak mostanában már kevésbé kívánja.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: