beszámoló [fesztivál]  2006. március 5. vasárnap   15:29

nincsen hozzászólás

  Vannak zenekarok, amelyeknek már olyan életművük van, hogy lemezt sem kéne már készíteniük, ha turnézni szeretnének, koncertjeiken válogathatnának régi slágereikből is dalos szívvel. Na de az nem lenne más, mint hakni. Célszerű ezért egy ilyen már-már matuzsálemi korba lépett formációnak összeállnia még néhány hasonszőrű szenior dalárdával, és akkor fesztiválnak is lehet nevezni az éppen aktuális körutat. Mindenki jól jár így. A közönség kap egy best of programot, a zenészeknek nem kell izzadtságszagúakat próbálkozniuk egy új lemezen, és a régi dalok pedig a helyükre kerülnek. Valami ilyesmi történt február 16-án a Papp László Sportarénában, az Earth, Wind and Fire, a Kool and the Gang és a Gipsy Allstars közreműködésével.
  
  A táncoltatást és a buliztatást az Al McKay vezette Earth, Wind and Fire kezdte meg, méghozzá úgy, hogy ők maguk is elkezdtek táncolni, és bulizni is. Ja, és zenéltek is hozzá. Ehhez a Serpentine Fire-t vették elő elsőnek, amelyben lehetett csodálni a fúvósszekció együttműködését, majd a Pride-dal folytatták a lüktetés, amelyet felváltott egy After The Love Is Gone/Reasons-ből álló, néha bántóan szirupos egyveleg, amelyben az énekesek hangja már annyira elérhetetlenül magas volt, mint Győzikének Heidegger. E dalcsokrétához köthető még Ed Wynn több perces szaxofonszólója is. Kápráztató volt, de ki lehetett érezni belőle némi parasztvakítást is. Sebaj, a dagályos csöpögést maratoni medley váltotta fel. Ebben a Fantasy, a Gateway, és persze a záró September perdítette a legvadabb táncra a megjelent szingliket, menedzsereket, és középvállalkozókat. Joggal, hiszen a zenészek elsőrangúan, lendülettel játszottak, és ami ilyen profiknál viszonylag ritka, még élvezték is, hogy az egyik legnagyobb funky csapatban segíthetnek ki. A Septemberrel aztán le is vonult a csapat, de úgyis tudta mindenki, hogy a Lets Groove-val vissza fognak térni. Így is lett, jött a rádió-kompatíbilis funky dalok legismertebbje, megadva a jelszót az este hátralevő részére.

  Akarom mondani a Kool and the Gang koncertjére. Mert akármennyire erőteljes és hangulatos (magyarul: groovy) is volt az Earth, Wind and Fire, a Kool and the Gang négyzetre emelte az előtte fellépő kompánia teljesítményét. Vagyis, ha aznap este nem hangzik el a Get Down On It, a Jungle Boogie, vagy a Hollywood Swinging, akkor most Al McKay csapától lennék elájulva. De elhangzottak, ezért kereshetem a szavakat Robert Kool” Bell brigádjának fellépésére. Még úgy is elementárisabbak voltak, hogy a rezesbanda itt inkább érezte magát kínvallatáson, mint színpadon, de ez kit érdekel, ha a dobos, a gitáros, a basszusgitáros, és az énekes úgy vigyorog játék közben, hogy a hátsó sorokban is látni kivillanó fogsoraikat. Mondhatni, egy funky zenekarnál ez már elég is, de inkább induljunk ki abból, hogy ez volna a stílus esetében a minimum. De hogy a kezdő Freshbe, meg az alapjáraton igen lagymatag Cherishbe is belevigyék azt a dögöt, energiát, vagy tudom is én micsodát, amitől ugyanúgy lehet hátsót rázni, meg terpeszben bólogatni, (meg persze legalább annyira vigyorogni, mint maguk a zenészek) mint az erre kitalált, pár sorral feljebb már ajnározott darabokra, az minimum elismerésre méltó. Ezek véghezvitele közben úgy mellesleg gitárt ragadott az énekes, énekelt, meg bohóckodott a trombitás, vokálozott a két szintetizátoros, és mindannyian olyan szépen koreografált táncot lejtettek, mintha csak egy revüműsorra gyakoroltak volna. Kivétel csak a dobos Bam volt, aki combnyi vastagságú karjával ütötte a ritmust, és tette lehetővé, hogy riszáljon egy nagyot a T. Publikum, amely csak per sexy people-nek lett szólítva. A ráadást ugyan elég kiszámítható módon a Celebration-nel tudták le, de ez legyen a legnagyobb baj, hiszen ezen az estén úgyis tudta mindenki, hogy mire számíthat, és kiszámíthatóság, best of program, Celebration ide, vagy oda, a Kool and the Gang mégy így is meglepett.
  
  Meg a Gipsy Allstars is. Még csak nem is azzal, hogy kezdésnek elpuffogtatták mind a rumba-alvázra szerelt Bambolero-t, mind a Djobi, Djobát. Hanem azzal, hogy ezek sem tudtak feltüzelni. Írhatjuk ez az Earth, Wind and Fire, meg a Kool and the Gang, meg a fáradtság számlájára is, de én úgy érzem, hogy ludas volt az egyre tompuló hangzás is, és hát a műsorban szereplő merengős dalok sem vadítottak meg túlzottan. De aggodalomra semmi ok, a közönség soraiban még így is sikerült valami ritmustalan táncszerűséget lejtenie néhány újgazdagnak öltözött részeg tenyészbikának, persze mindeközben toronak szólította őket az arájuk, és jól érezték magukat, mert a latinos dolgok ma feelinegesek, meg trendik. Azt mondom, váljék egészségükre, de én inkább öles léptekkel, a Get Down On It ritmusát felvéve hazafelé vettem az irányt.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: