beszámoló [fesztivál]  2006. február 5. vasárnap   17:26

nincsen hozzászólás

  December 9-én kétszáz forintos nap volt a Pecsa ruhatárában. Gy. k.: említett műintézményben akkor tartanak kétszázas napot, amikor külhonból szakad hazánkba valami fellépő. Ne álljunk le most azon vitatkozni, hogy a Csihar Attilával megerősített Mayhem kedvéért nem lehetett volna legalább 175 forintra lemenni, (ti: ha magyar a fellépő, akkor 150 jó magyar forint a gárdrób), hiszen ennek semmi köze a koncerthez, csak simán felháborító. Annak a pajkos legénynek persze nyilván nem ez szúrta a szemét, akinek setét nagy jókedvében olthatatlan bombariadózhatnékja támadt a buli előtt, de ez meg aztán már tényleg felháborító, és a koncerthez is volt némi köze, úgyhogy beszéljünk csak róla. Mire is volt jó ez az egész? Tekintettel arra, hogy az este hangulatát nem nagyon sikerült megtépázni, szerencsére semmire azon kívül, hogy kis késéssel kezdődött a műsor. Ahhoz viszont szinte már hozzá is szoktunk.
  
  Talán épp e fene nagy hozzászokásnak köszönhetően sikerült az Inurnment előtt mindenféle bejelentés nélkül fellépő zenekart lekésnünk, szóval számunkra a somogyi banda indította az estét. Nem is akárhogyan. A teljes ismeretlenségből egyenesen a PeCsa színpadára lépő csapatokktól joggal van okunk félni, de ezúttal csak elismerően tudunk nyilatkozni. Az Inurnment ugyanis hallhatóan nem azért játszik hangulatos régimódi black metalt, mert csak olyat tud, hanem mert olyat akar, és megy is neki. Ez pedig bőven a vállalható kategóriába eső színpadképességgel párosul, úgyhogy jól indult az este (értsd: jéghideg riffekkel, szélvésztempókkal, nyers károgással, ahogy illik) akár még később is sorra kerülhetett volna ez a trió.
  
  Rég láttuk a Baskiriát színpadon, ekkorán meg aztán pláne. A csapat persze nem illetődött meg, a (régen) megszokott vehemenciával okádta magából a (szerintünk) kissé a korai Marduk nyersességéhez és brutalitásához hasonlítható nótákat (elnézést, ha szerintetek nem). Azok pedig ugyanúgy működtek ezúttal is, mint mondjuk anno a Voodooban. Hogy stílszerűek maradjunk (legalább magunkhoz): Heaven Shall Burn!
  
  A Sin of Kaint nem olyan régen láttuk, mégis nagyon meglepődtünk azon, amit hallottunk. Hogy a billentyű hiánya, vagy valami egész más az oka annak, hogy dallamos black metalból csaknem göteborgi death metallá torzult és nemesedett a csapat muzsikája, azt nem tudjuk, mindenesetre jó ez így is. Jó volt még úgy is, hogy a hangzás mint az este folyamán megannyiszor a termet kettéválasztó függöny túloldalán tartózkodott. Kíváncsian és bizakodva várjuk, hogy mit hoz a következő találkozás a bandával.
  
  A Bornholmnak élőben jóformán sosincs szerencséje, és sajnos ezúttal sem volt: hiába tálalt olyan jól sikerült nótákat a csapat, mint az Acheron vagy a Cry Raven, Cry, a hangzás nem csak elrontotta, de majdnem teljesen tönkre is tette a koncertet. Magyarul hallottunk egy önmagában nem túl szórakoztató billentyűelőadást, amit egy egyébiránt egyáltalán nem rossz metalzenekar szeretett volna legalább kísérni, ha engedik. De nem engedték, úgyhogy egyelőre maradnunk kell az atmoszférikus többletet korántsem csak hírből ismerő lemezek hallgatásánál, ha a Bornholmról van szó.
  
  Rég hallottuk azt is, hogy Színpadon a Tesstimony a pokolból, és nagyon hiányzott is. Szerencsére csalódnunk sem kellett: hibátlannak semmiképpen sem mondható, de legalább módfelett bosztoróc hangzás mellett hallgathattuk a többi közt a Scars of My Christot, a Mankindot, és két ígéretes új dalt is. Az új tagokkal még feszesebb élő teljesítményt produkáló brigád ritkán áll színpadra, de akkor aztán tényleg tarol: bátran mondhatjuk, a zenekar egyes tagjai Carcass-pólót nem nagyképűségből, Possessed-felsőt pedig nyilván szerénységből hordanak. A koncerten tapasztalt elkötelezettséget és elszántságot talán egy hasonlóan hiteles honi underground banda, a Nadir egyik számcímével tudjuk a legjobban érzékeltetni: Against All Odds We Move Along. De megy ez Tesstimony-számcímmel is: Kingdom Underground.
  
  Az est speciális vendége következett a sorban, bár azzal nem egészen vagyunk tisztában, hogy miért is speciális dolog a Sear Bliss felbukkanása Budapesten, hiszen nem szökőévenként jár erre a zenekar. Nem mintha mi azt szeretnénk, hogy kizárólag az olimpiák eszetendejében járjanak erre, hisz bár lemezen még mindig nagyobb élmény hallgatni a Birth of Eternity-t, az Arx Idolatrie-t vagy a Two Worlds Collide-ot, azért élőben is kellően kilengett a hangulatgenerátor mutatója. Ezzel együtt aztán már végképp készen álltunk a Mayhem fogadására. Ámen.

  Itt most egy kicsit magyarázkodnánk. Minthogy mindkettőnket igen gyengéd szálak fűzik a Mayhemhez (bármit jelentsen is ez), többórányi kung fu küzdelem, jiu jitsu harc és hógolyócsata után sem tudtunk dűlőre jutni, hogy melyikünk is írja meg a beszámolót. Tapasztalataink szerint más bulletinek ilyenkor két külön beszámoló közlése mellett döntenek, de mi nem is ringatjuk magunkat abban a hitben, hogy bárki is szeretne egymás után két élményhányadékot elolvasni, úgyhogy egy huszáros vágással tapasztalataink ütköztetése és egybegyúrása mellett döntöttünk. Ez már csak azért is érdekes lesz, mert egyikünknek (Nekem) kifejezetten tetszett a koncert, míg másikunknak (azaz Énnekem) némiképpen hakninak tűnt az egész. Tehát, figyelem: zsurnalisztika-történeti esemény következik!
  
  Illetve, dehogy (elragadtattuk magunkat egy kicsit, elnézést). Na. Arról van szó, hogy fentebbieknél azért mindkettőnk véleménye árnyaltabb, szóval átfedésben is vannak, mindössze a szájízünk különbözött a koncert után. Ugyanis kétségtelen, hogy végre jó hangzással láthattuk a Mayhemet, tényleg elsöprő formában, és tényleg Csihar Attilával. Nekünk mondjuk Maniac-kel sem volt semmi bajunk, de persze nem is minőségi visszaesésként éltük meg Csihar csatasorba állítását. És hát a nóták is ott voltak a helyükön: ahogy az be volt ígérve, minden lemezről elhangzott egy-két dal a Carnage old school fűrészelésétől egészen a Whore kimunkált flexeléséig, és különben is, melyik Mayhem-nótával ne lettünk volna elégedettek? Különösebb panaszunk a zenészekre sem lehetett: Csiharnak mondjuk még át kéne nézni néhány szöveget, de amit előadott a maga zengve fröcsögő orgánumával, az szokás szerint impozáns volt. Blasphemer pengetője végigsimogatta a gitár összes bundját (meg ami azokon túl van) a hangolókulcsoktól a húrlábakig (halld pl. Dark Night of the Soul, To Daimonion), Necrobutchertől pedig nem is vártunk többet, mint hogy a maga csapzott módján elpengesse nem túl egetrengető, ám annál hatásosabb témáit (Freezing Moon, ugye). Hellhammert csak hallottuk, de annyi ebből is kiderült, hogy nem gyónni bújt el a színpad közepére baszalintott papi szószék mögé: hejre kis blastbeatjei (magától értetődően: A Time to Die, Funeral Fog, stb.), már-már (jólesően) barokkos cinezése (My Death, Fall of Seraphs, naná) és egy térdigérő csizmás Abebe Bikilát is megszégyenítő lábmunkája (Ancient Skin meg a többi) révén még mindig az ő egyik legjobb black metal dobos abból a kettőből (Frost a másik, magától értetődően).
  
  Kaptunk nagy show-t is: homokzsákok, géppuskafészkek, szögesdrót, na meg a már említett szószék a színpadon, deszantos ornátus Csiharon, méretes kereszt a kezében, még forgatta is... Hát igen. Lehetett ezt (pozitívan) teátrálisnak, (negatívan) giccsesnek is nevezni, van igazság mind a kettőben. Alighanem tehát hangulat kérdése volt, hogy ez hogy érintette a nézőt vagyis akkor mi egészen különböző hangulatban érkeztünk aznap a PeCsába. Viszont egyáltalán nem magunkat és a felkészültségünket hibáztatjuk azért, hogy véleményeink sommázata nem pozitív. Egyezzünk meg annyiban, hogy rosszindulatúan megfogalmazva ez egy jó koncert volt, de ne pont a Mayhem adja alább ennyivel a zsenialitásnál. Maradunk tisztelettel (és változatlanul nagy elvárásokkal az Ordo ab Chao című készülő új nagylemez iránt).

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: