szerző: morzsaSynergon Kortárs Galéria bemutatja - Kemenesi Zsuzsanna álomvilága 2006. január 11. - február 20., Budapest - Synergon irodaház aulája (IV. kerület, Baross u. 91-95.)
„föllelkesít, mint minden kaland.” Roland Barthes ”mintha verseken járnának” K. Zs.
”Végül is a világ egyszerű dolgok bonyolult halmaza. Fölbontani a valóság szövetét, majd újraszőni, az arra hivatottak képessége”.
Kemenesi Zsuzsannáé is: avatott szemmel kiemel, megmutat, s ezzel új értelmet ad a látványnak. A művészet, írta Heidegger, nem ábrázol, hanem láthatóvá tesz. Milyen köznapi, amit most gyönyörködve nézünk meg újra és újra. Helyek, melyeket tán jól ismerünk. Tájak, ahol egyszer már jártunk. Helyzetek, melyeket naponta átélhetünk. Minden olyan ismerős, és mégis más. Egyszerűbb. Átláthatóbb. Valóságosabb. Kemenesi mindennapos látvány-részletekből építi föl varázslatos világát; aprólékos műgonddal, mértéktartó egyszerűséggel, mesterien arányos, átgondolt szerkezetbe foglalva. Művekben tárgyiasult magánbeszéde Paracelsus szavait mormolja: Nem Isten akarata, hogy amit az ember hasznára alkot, az rejtve maradjon előle - és ha el is rejtett néhány dolgot, semmit sem hagyott külső, jól látható, megkülönböztető jel nélkül, pontosan úgy, ahogy az ember is megjelöli a helyet, ahol elásta a kincsé´.” Gera Mihály vezeti be ezekkel a szavakkal a fotográfus 2001-ben megjelent kis könyvecskéjét, szavai komoly vállalkozást igérnek. Aki pedig bele lapoz a kisformátumú könyvecskébe, netán Kemenesi Zsuzsanna fotográfiáit szemléli kiállításon, érti a leíró jellegű bemutatást, alighanem ráérez arra is, hogy a hangsúly a valóság szövetének újraszövésére esik, ez teszi kiváncsivá, ez hívja föl magára a figyelmét.
Mármost azt nagyon is pontosan tudjuk, hogy a fotográfus nem is nagyon tehet mást, minthogy a mindennapok látványrészleteihez fordul, még ha nem is azzal a koncepciózussággal, amellyel a képzőművészet tette hajdanán, és amit - bizonyos értelemben a fényképezés örökölt tőle (hát hogyne, ha egyszer kifejezetten a késztetésére jött létre!). Hiszen már a 20-as évek végén leírták: „A festészet normái érvénytelenekké váltak a fényképészetben. Sőt, e kérdéses normák már a képzőművészetet sem szolgálják híven”. Vagyis: a képzőművészeti kompozíció normái szerint „rendezett” valóságlátvány, egyáltalán: a megrendezett valóság kevésbé érdekli a fotográfiát; éppenséggel a beidegződött képi normatívák, ikonográfiák nyűgétől akar szabadulni. Kemenesi Zsuzsanna - például - már-már mániákusan ragaszkodik ahhoz, hogy kompozíciói valóság-kivágatok legyenek, nem pedig kollázsok, összefényképezések stb. Az ő világában - teszem azt - érkezhet lovas a vár alá, szelheti a levegőt angyal, hajthat kerékpáros a sakktáblán, ám egyik sem megrendezett, egyik sem összeállított, mindenik a legalkalmasabb pillanat türelmes kivárásának eredménye. A kétpár evezős úgy halad át a sötétségből (hídárnyék) a világosságba, hogy az éles határvonal éppen félbe vágja a járművet - a még itt, de már ott dialektikájának megfelelően. Akár az elmúlás (születés?) metaforájának tekinthetjük, hiszen jól tudjuk, a világ lényege jelképekben rejtőzködik, mi több, meglehet: ”hogy a világ története valójában csak néhány metafora története” - miként az argentin Borges gondolja.
Vitathatatlan, hogy a fotográfiában kétféleképpen is metafora virul: egyfelől a tér metaforája, amennyiben rákényszerül a két dimenzióra, másfelől pedig az idő metaforája, ami a fölvétel pillanatába sűríti össze a létező időket. Kemenesi Zsuzsanna fotói kapcsán mindkét metaforának hangsúlyos jelentősége van, mivel a műgonddal keresett téri helyzetek voltaképpen kivételes időmozzanatokhoz rendelődnek: csak akkor és csak ott akadt beléjük és kapta őket lencsevégre. Nos, míg a művészetek többsége történés, addig a fotográfia alapvetően megtörténés. (Itt a folyamat és a pillanat különbségéről van szó.) Az ellentét akkor kezdett világossá válni, amikor a fényképezés önálló művészeti ággá alakult, és két lehetőséget látott maga előtt: besorol a képzőművészetek közé, miáltal valójában elveti az önállósulás lehetőségét, vagy a történés lehetőségei között kutatva az eljövendő (akkor még az!) film, a mozgás irányába mozdul. A mozgás/történés visszacsempészi a fotóba az időt mint tartamot, elrugaszkodik a pillanatnyiság kényszerétől. Ilyen kísérlet volt néhány évtizede az ú. n. szekvencia, azaz, kettő vagy több fénykép minimális „folyamatábrázolása”, amely lehetséges történésre utalt - jobbára a néző kiegészítő készségének támogatásával. Minden történés térben és időben megy végbe, következésképpen a történés a teret is megidézi.
”Üvegházaiban”, ezekben a sajátos fénykép-kazettákban, Kemenesi Zsuzsanna szintén a mozgás, a változás lehetségességét (noha mindenképpen látszólagosan) kínálja - méghozzá nem is fotós trükk, hanem installációs trükk - vastag és nem sima felületű üvegelőtét - segítségével. A normális fölvétel az elmozduló nézőpont és az üvegtorzítás eredményeképpen újabb és újabb látvánnyal kecsegtet, más és más részletet mutat meg magából. A sugallat szerint életre kel a kép, noha természetesen tudjuk, hogy a kép nem lehet eleven - rendre más punktumot (Roland Barthes leleménye a szó), meghökkentő véletlent, meglepetést nyújt kapaszkodóként a mű megértéséhez. Mert dehogy is azt nézem, mit és hogyan fényképezett le a fotográfus; éppenséggel azt, ami attól távolabbra, idegenebb területre esik. Az egyszerűség kedvéért talán a poén szót lehetne rá alkalmazni. Az ugyanis nem kérdés, hogy a fekete-fehér kontraszt végleteiig kifeszített Kemenesi-fotók szakmailag” rendben vannak, korrektak, hozzák a látványt (a stúdium meggyőző), a kérdés a miértet firtatja: a mennyei lovasfogatot, a házfalon villódzó ufó-fényeket, a metafizikai mélységben gubbasztó macskát, az ellenfény térkorrekcióit, vagy éppen a kazetták rejtelmeit.
Minden esetre úgy nem érdemes a kérdést föltenni, vajon ez volna-e a valóság (mindennapi vagy másmilyen), mivel fényképezni mindössze azt lehet, ami van, a kép pedig - még a legszokványosabb esetekben is (igazolványkép, újságfotó, dokumentum stb.) - több annál; mondottuk, legalább két metaforával. Kemenesi Zsuzsanna mindezt pontosan tudja; fényképezőgépével viszont belelát mind a térbe, mind az időbe; hadd mondjam így: a tér-időbe. Fábián László
1997-es indonéziai kiállításának katalógusában írja magáról:
”INFRANÉZIA az én országom. Infranézia nem túl nagy, nem túl kicsi. Inkább nem túl kicsi. Azonban benne lakik minden, amit szeretek. Számos igazság létezik benne. Igazabbak és még igazabbak. Ez azonban korántsem olyan bonyolult. Akárcsak tanulási folyamat során a hosszú szavak. Hosszú szavak márpedig nincsenek. Csak olybá tűnhetnek. Titkuk, hogy képesek legyünk felosztani őket felismerhető egységekké. Igen, amennyiben átlátjuk, már gyakorlatilag meg is hódítottuk őket. Többé nem tartunk a hosszú szavaktól, és nem vagyunk a bolondjai a rövideknek. Infranézia lakosai semmihez sem ragaszkodnak. S mivel semmiben sem hisznek ezen a világon, így nincsenek arra kényszerítve, hogy bármit megtagadjanak, amellett, hogy mindent lehetségesnek tartanak. Országuk minden varázsa abban rejlik, hogy az ember egymással ellentétes dolgokat akarhat, s nincs kötve, ha bírja szárnya, sem a valósághoz, sem a lehetségeshez. S így meg lehet olvasztani, mint az ércet, az összes szíveket. Infranézia lakosai ragaszkodnak a mindennapokhoz, a részletekhez, az élvezetekhez, a kicsinységekhez. Ritmikusan járnak-kelnek az utcán, mintha verseken járnának, amelyek elébük vannak szórva a járdára. Csillagos égbolt alatt élnek, melyet a júliusi ég terített ki számukra. Infranézia lakosai mindent tudnak, amit én csak szeretnék.”
Életéből:
1992-1997: Pécs JPTE Művészeti Kar, vizuális nevelés, diploma 1993-1999: Pécs JPTE BTK, kommunkiáció szak, diploma 1994-0995: London, angol nyelvtanfolyam 1996-1997: Dzsogdzsakarta (Indonézia), Média Kar, fotográfia szak 2000-2004: Budapest, PTE Műszaki Egyetem, kommunikációs doktori program (szigorlat)
A Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Kara Fotóművészeti Tanszékének adjunktusa A Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéke oktatója 2005: Magyar Fotóművész Szövetség elnökségének tagja
Számos hazai és nemzetközi egyéni és csoportos kiállítás résztvevője (Indonézia, USA, Litvánia, Franciaország); rangos díjak és ösztöndíjak ismerték el eddigi munkásságát. Munkái magyar és külhoni közgyűjteményekben is megtalálhatók.
Synergon Kortárs Galéria kiállítói voltak:
Segesdi György - Érdemes Művész Lossonczy Tamás - Kossuth-díjas Csík István - Munkácsy-díjas Kozma István Kocsis Imre - Munkácsy-díjas Sinkovics Ede Gerzson Pál - Érdemes Művész Veress Pál, Érdemes Művész Bartl József, Munkácsy-díjas Szilárdi Béla Banga Ferenc - Munkácsy-díjas, Lux Antal Mészáros Mihály - Munkácsy-díjas, Bukta Norbert Polgár Csaba Szily Géza Haraszty István NagySándor Zoltán Baska József Kántor Lajos - Munkácsy-díjas, Uresch Zsuzsanna Gulyás Gyula Tilless Béla Bakucz András Budahelyi Tibor Bartek Péter Pál
A kiállítás ingyenesen megtekinthető 2006. február 20-ig, hétköznapokon 9-16 óráig és a www.VirtuArtNet.hu virtuális galériájában.
13:11
