beszámoló [koncert]  2005. december 22. csütörtök   13:52

nincsen hozzászólás

  Ahogy az várható volt, nagy dobás lett a Stratovarius és a Hammerfall koncertje, röviddel kapunyitás után már szinte moccani sem lehetett a Petőfi Csarnokban az óriási embertömegtől, pedig ekkor még csak a Shakra játszott. Nem volt semmi elvárásom az irányukban, nem is ismertem a csapatot, de nagyon jó benyomást tettek! Vérbeli, tökös hard rock-ot nyomtak, bődületes hangerővel, és remek kiállással. Az énekes egy igazi rocktorok, a banda többi tagja pedig akkora élvezettel játszott, hogy az őket láthatólag kevéssé ismerő közönség elismerését és rajongását bőségesen sikerült kivívniuk. A jó hangulatra rádupláztak a turnépartnerek, akik egy „i” betűt ragasztottak oda az immár Shakirá-vá avanzsált zenekar háttérlogójára. Aki szereti az igényes, vérbeli hard rock-ot, az járjon utána a csapat albumainak, szerintem nem okozhatnak csalódást! Mondjuk a koncertjük végén simán lehetett volna hanyagolni a hosszas köszönetnyilvánítást a hangmérnököktől kezdve a turnébusz-sofőrön keresztül a vécésnénikig. Nem hiszem hogy ez bárkit érdekelt volna a nézőtéren, simán meg lehetett volna tartani a hazafeleúton is, na mindegy.
  
  A Hammerfall a közönség preferenciáját tekintve mindenképpen megérdemelte volna a főzenekar státuszt, hiszen mindenki becsődült a terembe, mozdulni sem lehetett az egész csarnokban. Mondjuk részemről így volt a jobb, mert (lincselés ide vagy oda...) nem vagyok kifejezetten rajongója a bandának, de persze elismerem a munkásságukat. Nagyon durva volt, hogy a koncertjük előtt a folyosón is szinte vágni kellett az utat, hol ide - hol oda lökődött az óriási embermassza, csak akkor lehetett szabadulni a „húsdarálóból”, ha sikerült valahogy a tömeg szélére sodródni. Persze közben jó nagy titkolózás folyt a színpadon a díszletet illetően, még a függönyt is összehúzták. Aztán nagy ováció közepette megjelentek a havas hegyeket imitáló színpadon, megkezdődött a „hófúvás” két oldalról, a zenekar pedig nagy elánnal indította útjára műsorát a Secret című dallal.
  Kissé nehézkesen állt össze a kiegyensúlyozott hangzás, pedig döngetett rendesen a banda, a havas táj ellenére égtek alattuk a deszkák. A közönségnek az éneklésen és a villázáson kívül nem volt sok mozgástere, de mindenki próbálta kiélvezni a nem éppen hosszú, de azért nem is rövid programot. A Riders Of The Storm, Renegade, Let The Hammer Fall, és a Hammerfall után jött némi dobszóló Anders Johansson tolmácsolásában, de szerintem teljesen feleslegesen. Felejtős produkció volt, és a Maiden - Run To The Hills sem a világ legbonyolultabb témája. Viszont a „Hull a pelyhes” eldobolása azért poén volt. Szerencsére visszatért a zenekar, és folytatták a Hammerfall nagylemezek megidézést a Fury Of The Wild, A Legend Reborn, és a Heeding The Call képében.
  
  Ez volt az alapszakasz, végül pedig a Templars Of Steel, Blood Bound, és persze az elmaradhatatlan Hearts On Fire zárta a koncertet. Mint mondtam, nem érzem igazán közel magamhoz a Hammerfall túlzottan heroikus metalharcos világát, de meg kell hagyni hogy ha valaki, akkor ezek a fickók aztán igazán tudnak fogós, koncertrevaló nótákat írni! Élőben is megtapasztalhattam, hogy valóban nem egyszerű arcokból áll a banda, a hórihorgas pálcikaember alkatú Oscar nagy beleéléssel szolgáltatta a témákat, Magnus basszeros fejszerkezetén meg egész végig agyaltam, hogy vajon honnan lehet ismerős (végül rájöttem, de ha leírnám a film nevét, valószínűleg újabb lincsparádé keletkezne...), viszont ami lényegesebb, hogy a kiváló hangulatot és a közönségkedvenc dalokat hiba nélkül szolgáltatta a banda.

  Sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy unalmasan telt az idő a Stratovarius háza táján a 2003-as Pecsa koncert óta. Gondolom nem kell részletezni a történetet, lényeg az hogy a klasszikus csapat ismét összeállt, és újra a Petőfi Csarnok deszkáira léptek, hogy bebizonyíthassák: a Stratovarius ma is képes azt a fergeteges hangulatot produkálni, mint 2003-ban. Noha az új lemezük megosztotta a rajongókat, Timo Tolkkiban illetve az egész összeborulás hitelességében is sokan kételkednek, a banda hihetetlen elánnal szállta meg a színpadot, nagyon egységes kiállással és jó hangulatban tolták végig a programjukat. A jelek azt mutatják, hogy valóban sikerült összebékíteni a tagokat, elsimítani a konfliktusokat, vagy legalábbis a kordonon túlról ezt lehetett érzékelni.
  A Hunting High And Low című slágerrel kezdtek, majd következtek az S.O.S. és a Kiss Of Judas, egyre mélyebbre túrtunk a banda életművében. Már az első negyedórában sikerült pozitív csalódást kiváltania bennem a csapatnak. Azt hittem, hogy egy elfásult, öreges Stratovariust fogunk látni, akik rutinból ugyan elnyomják a nótákat, az érdekből összeállástól eltekintve jó esetben néha egymásra is pillantanak a színpadon, aztán kalap-kabát. Ez tűnt a logikusnak, de nagyon nagyot csodálkoztam, mert ez a zenekar akkora lendülettel és energiával robbant a deszkákra, annyira együtt éltek a színpadon, és olyan fesztelen, vidám kiállással és precizitással játszottak, hogy azt kell mondjam, ezek a srácok tényleg élvezik amit csinálnak, valóban a közönség miatt utazgatnak és lépnek fel szerte a világban, és hogy mindezt elkötelezetten, minőségi módon prezentálhassák, képesek voltak ténylegesen félretenni a konfliktusokat, és valóban fesztelen módon játszani a színpadon, egymást segítve és példásan együttműködve. Szerintem ez egy szép dolog, minden tiszteletem a Stratovariusé, így kollektíven.
  
  Tolkkin persze eléggé nyomot hagyott az elmúlt időszakban produkált szétcsúszása, levágatta a haját és úgy néz ki mint egy barázdás arcú kövér csecsemő. De a gitártudása szerencsére semmit sem fakult, még mindig remekül tudja tolni a tempót a többiek alá, és fantasztikusan szólózik. Nagyon érződik, hogy az ő mostani lelkiállapotát képviseli a Stratovarius című új album, amiről máris következett a Maniac Dance. De egyébként látszott, hogy főleg a ´90-es évek lemezeit erőltetik, azok közül is a Visions albumot, amiről vagy 4 dal is elhangzott ma. A program a Destiny, Twilight Symphony, Coming Home, Paradise, Against The Wind, United, Father Time számokat foglalta magába, nem kevés akusztikus résszel, amely szintén felemelő élmény volt a közönségnek. A háttérben elhelyezett két nagy kivetítő szintén hozzájárult a vizuális élvezethez, a koncert előtt turné jeleneteket, a buli alatt pedig jórészt látványos grafikai megoldásokat és klipeket láthattunk. Tetszett a United előtti emberi összefogásra és szeretetre buzdító animált kiáltvány, noha kissé hatásvadász, de azért szép gesztus.

  A 2003-as buli után szintén konstatálnom kellett, hogy Timo Kotipelto nemcsak remek énekes, hanem hihetetlenül tehetséges frontember is, aki bármilyen helyzetben fel tudja pörgetni a közönség hangulatát. Ennek leglátványosabb eszköze a 2003-ban is jól bevált „hangpróba” volt, amikoris Timo barátunk kijelentette, hogy bár nagyon szereti a magyar közönséget (ennek egyébként rengetegszer hangot adott a mai este), tegnap Bécsben játszottak, és szó mi szó, a bécsi közönség kifejezetten hangos volt! Vajon vannak-e ilyen hangosak a magyarok is? (Höööjjjj!!) Nem rossz, de a bécsiek tényleg nagyon hangosak voltak! (HÖÖJJJ!!!) Nos, ez nagyon jó, jobbak vagytok mint a bécsiek! Node! Ha nem tudnátok, 3-án Zlin-ben lépünk fel, és a cseh közönségről azt hallottam, hogy tényleg nagyon de nagyon hangosak! Szerintetek jobbak vagytok náluk? (HÖÖÖÖÖJJJJ!!!!!!) Timo nagyon ravaszul apellált a nemzeti önérzetre, és ez most is nagyon hatásosnak mutatkozott, ennél nagyobb üvöltözést más dumával szerintem nem lehetett volna kiváltani (más zenekarnak sem).
  
  Szóval miután lenyomtuk Bécset és Zlint, a banda folytatta a zenélést, és újra tudomásul kellett vennünk, hogy fantasztikus csapatbeli- és egyéni teljesítményekkel állunk szemben. A két Timo-t már említettem, de itt van Jens Johansson is, a zseniális billentyűs, aki ma is remek futamokat produkált nekünk. Jörg Michael megállíthatatlan volt, kegyetlen tempót diktált a többieknek, őrült módon püfölte a power/speed taktusokat. A búcsúzásnál is tiszta dili volt, sört köpött a közönség közé, ha jól láttam. (Szerencsére csak ő, Jens Johansson nem tette tiszteletét másféle nedűvel, hehehe...). Lauri Porra basszer szerintem nem különösebben ismert senki előtt, de amilyen basszus-szólót nyomott, hát apám!! Valami elképesztő! Néhol kissé úgy éreztem, a megboldogult Cliff Burton szelleme segít pengetni a húrokat. Látható volt, hogy mindenki eldobta az agyát a nézőtéren. Egyszóval zseni a srác, ajánlom mindenki figyelmébe!
  
  Már eddig is elég sokat játszott a Stratovarius (Kotipelto említette, hogy ez hosszabb buli lesz mint az átlag), de a gyors búcsúzás után visszatértek még három közönségkedvenc ráadással, egész pontosan a Forever, Eagleheart, és a Black Diamond hangzott el. Úgy gondolom hogy kiváló show volt, bebizonyította a Stratovarius, hogy nem szabad őket leírni, a legnehezebb időszakban is össze tudják kapni magukat, és még mindig kiváló koncertteljesítményre képesek. Mindezzel együtt részemről a 2003-as buli valahogy emlékezetesebb és látványosabb volt, idén például nem tornáztatták a rekeszizmainkat a táncoló részeg rénszarvasok. Érdemes volt ma összegyűlni a heavy és power metal rajongóinak, a Hammerfall fanatikusok tömege együtt élvezte a legendás „sárkányölős” dalokat, a Stratovarius-tól pedig egy remek visszatérést láthattunk, bónuszként pedig megismerkedhettünk a kiváló Shakra-val. Soha rosszabb estét!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: