szerző: AndrásThe Living Jarboe, Pozvakowski 2005. október 25., Kultiplex
Húzzunk egyenest Janis Joplin és Beth Gibbons közé: a középpontjában Jarboe-t fogjuk találni. Húzzunk egyet Billie Holiday és Björk közé is: ugyanarra az eredményre jutunk. Rengeteg ilyen egyenest lehetne még felsorolni, de már e kettő után is fölösleges kerülgetni a forró kását: a Swans excentrikus exénekesnőjének szimplán minden ott van a torkában, ami (asszonyi) torokból előjöhet, és ér valamit. Budapesti fellépése meg egyszerűen az év egyik legjobb koncertje volt.
Már előzenekari szempontból is. A Pozvakowski olyan zenét játszik, amilyet nagyon sokan szeretnének úgy játszani, mint a Pozvakowski, de csak nagyon kevesen tudják. A fellépés időtartamának jelentős hányadát egyen-dekkel a szájában végigzenélő trió muzsikájában masszaszerű riffek és felhőfürkésző témák keverednek mindenféle kaotikus csapkodással (a dobosuk például úgy tud beszállni, hogy csak ettől a koncerttől vagy két hónapot rövidült az életem), free jazzel, meg még ki tudja, mi mindennel. Történik mindez ráadásul úgy, hogy az egésznek értelme van, szóval nyugodtan hívhatjuk mondjuk noise rocknak, posztrocknak vagy akár avantgarde-nak is a dolgot, semmi bántó nem lesz benne. Sokkal okosabbak sem leszünk mondjuk tőle, de nincs is rá szükség, mert innen amúgy is leszedhető a csapat két stúdióanyaga, jó minőségben, legálisan. Nyomás tölteni, tetszeni fog. A muzsikához egyfelől tökéletesen, másfelől viszont egyáltalán nem passzoló vetítéssel körített műsoruk nekem pedig még azoknál is jobban tetszett (már amennyire ez egyáltalán lehetséges). Vissza, vissza!
Eme minden kritikán felül álló bemelegítés gyakorlatilag bármire képes lett volna felkészíteni az embert, egyetlen kivétellel, és ez persze Jarboe-ék fellépése volt. Erről persze egyáltalán nem a Pozvakowski tehet, hanem kizárólag Jarboe-ék: koncertjük első tíz percét simán kész vagyok életem legrútabb, legkínzóbb és legizzasztóbb zenével kapcsolatos tapasztalatává nyilvánítani. A két doboson kívül a közönségnek háttal felsorakozó csapat valami olyan fájdalmasan vonszoló, marcangoló módon indította a műsort, hogy az embernek legszívesebben futni lett volna kedve, ha közben nem gyökerezik egyúttal a földbe is a lába attól, amit hall és lát. A hangszerek nyüszítettek, vonyítottak, visítottak, Jarboe pedig egész egyszerűen újradefiniálta számunkra a gonosz boszorkány fogalom jelentését.
Ami viszont még ennél is döbbenetesebb volt, az az, hogy a keleti boszorkányból szép lassan északi lett, és az első negyedórát követően olyan eksztatikus őrületbe fordult a produkció, amilyet ugyancsak igen ritkán tapasztal meg az ember, pláne egy olyan előadótól, aki úgy képes indítani a műsorát, mint Jarboe. Mindenesetre a hangszeres dobhártya- és lélektortúrából valami elképesztő, rituális rockzene lett, a főszereplő pedig megmutatta, hogy vér helyett méz is tud csöpögni a torkából, ha úgy akarja. A produkció egyértelműen zenekari volt, korántsem a legenda és aktuális csatlósai felállásban muzsikált a banda (pedig hát bőven belefért volna ez is): négy karizmatikus egyéniség állt a színpadon, meg egy szimplán nagyszerű gitáros. A két dobos tökéletes szinkronban lévő mozdulatai már csak a látvány erejével is megbolondították az ember vérkeringését, hát még azzal, ahogy sokszor ugyanazt ütötték a legapróbb csúszás nélkül ennyi egyszerű témából ilyen iszonyatos húzást csinálni már tényleg művészet. Ahogyan az is, amit Paz Lechantin művelt: hol pengetővel, hol anélkül nyomta az efféle alapozáshoz méltó benga bőgőtémákat, aztán ahogy az tőle elvárható, hegedűt ragadott, és húzott egy igen szépet. Jarboe pedig énekelt, sikított, üvöltött, térdre borult, transzba esett vagy még inkább képtelen volt kiszakadni a transzból. Mi is. Főleg a végén, amikor a tagok sorban hagyták abba a zenélést: először Lechantin vonult le, aztán Nic Le Ban gitárja hallgatott el, majd az egyik ütős is távozott. És akkor Jarboe szembeállt a másik - szó szerint tomboló - dobossal, lehajolt, és vagy két percig pörgette a derékig érő haját, aztán maga is eltűnt de az ütős csak nyomta tovább, és még tovább. Aztán amikor már az is önkívületben kurjongatott, aki egész végig azt akarta megmagyarázna mindenkinek és főleg magának , hogy miért is volt szar az év egyik legjobb koncertje, na akkor befejezte. Tényleg a csúcson kell abbahagyni, de ennyire azért nem kéne ezt komolyan venni, ez már szó szerint kínzás volt. (Egyúttal persze nagyon jellemző is.)
De hát azt még természetesen Jarboe sem gondolja, hogy így ott lehet hagyni bárkit is: naná, hogy visszajöttek, és naná, hogy habzó szájjal tombolt tovább a publikum. Utána meg mindenki mély csendben távozott. Jelentőségteljes csendben. Uramisten, mit láttunk-hallottunk!
10:19
