lemezajánló [nagylemez] 2005. december 3. szombat 14:58
nincsen hozzászólás
szerző: TompiConfessor: Unraveled Season Of Mist
Szinte kizárólag a pénzre szokás gondolni, mint a legendás zenekarokat újjáalakító tényezőre. Az amerikai Confessor egyesülésében csak annyiban játszottak szerepet az anyagiak, hogy egy jótékonysági koncert kedvéért porolták le az 1994-ben szögre akasztott hangszereiket. Történt ugyanis, hogy a csapat gitárosa, Ivan Edward Colon 2002-ben tragikusan fiatalon elhunyt, és az említett koncert bevételeit az ő családjának ajánlotta fel a zenekar. És hiába a relatív ismeretlenség, a korai meg-nemértettség, ennek az egyesülésnek a híre igen gyorsan elterjedt, és a kevés rajongó intenzív unszolására elkészítette a Shan McCoy gitárossal kiegészült ötös a Sour Times demót, ami zenéjük sebességével ellentétben, nagyon gyorsan elkelt. Ezt már szinte pillanatok múlva követte az 1990-es Condemned demo újrakiadása, és most itt a nagy lemez, az Unraveled, amely régi dalok új változatából, illetve friss nótákból áll össze.
Nem is foglalkoznék azzal, hogy melyik szerzemény új, melyik nem, tökéletes mind a nyolc kompozíció. Nem csoda, hogy éretlenkedés fogadta ezt a bandát a kilencvenes évek elején, hiszen ez a fajta epikus, Candlemasstól eredeztethető doom még Európában is kevés hívet verbuvált magának, nemhogy a nagy vizeken túl. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy páros ütemezésű témákat, szokványos négynegyedben született riffeket szinte szökő-évente használnak, akkor talán meg is értjük sikertelenségüket. Progresszív doomnak mondják saját stílusukat, és van is benne valami: a tíz éves dalaik még ma is valóban progresszívnek hatnak, a doom hangulat pedig kétség kívül sajátja a Gyóntatónak. A Cross The Bar sabbathos és szinte önálló életre kelt riffjei már az első fél percben meggyőznek erről minden szíves érdeklődőt, hogy a szólót ne is említsem. Bíztatóan indul a vészjósló hangulatú Until Tomorrow, ahol Scott Jefferys énekes sokszorosított vokáljaiban gyönyörködhetünk, persze csak a Shoaf/McCoy gitárduó Wartell/Franklin gitárduót idéző, magyarul Trouble-szerű harmóniái mellett. Még lassabban, kínlódva halad tovább a Wigstand, a Blueprint Soulban pedig megkapjuk az első olyan riffet, amelyre el lehet ereszteni egy lendületes, klasszikus pózban felvehető headbanget. Itt tűnik fel a természetes, mindenféle stúdiós abrakadabrát nélkülöző hangzás ereje és tisztasága. Követendő, ám követhetetlen megszólalás ez. A Downside ritmusfesztiválját követi a Sour Times, ami annyira doom, hogy már az első megpengetett hangjainál érzi az ember a vállán a koporsót. Lehet is cipelni majd hat percen át. A Hibernationben és a Strata Of Fearben is tökéletesen vegyül a kimért tempó virtuóz megoldásokkal és a temetői hangulattal. Erre csak azért nem lehet azt mondani, hogy úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, mert eddig még semmilyen nagykönyvet nem írtak arról, amit a Confessor csinál. Azért csak eddig, mert most már van egy. Unraveled a címe.