beszámoló [koncert]  2005. december 4. vasárnap   10:57

nincsen hozzászólás

  Ki ne emlékezne a gödöllői Bane bulira?! Aki ott volt azóta is visszavárja a bandát aki meg nem az rettentően kíváncsi, hogy milyen is élőben az amerikai horda. Talán ez is elég lehetett volna egy egész estés buli összehozására, de a szervezők gondoskodtak róla, hogy minden irányzat szerelmesei megtalálják a kedvükre való zenét, így kicsit megspékelték a kínálatot. A tavalyi sikeres buli után ismét itt járt a Pro-Pain, s nem kisebb kísérettel jött el a Bane sem, mint a kanadai Comeback Kid. Az Idoru-val nagy barátságban lévő FC Five lett volna a kezdő banda, de még két bonusz csapat is helyet kapott az est programjában, így ők végül harmadikként játszottak.
  
  Az utóbbi időben meglehetősen pontossá váltak a koncertkezdések ezért úgy gondoltam a szokásos fél órás csúsztatást leredukálom negyed órára. Sajnos ez sem volt elég, a Silent Decay-t lekéstem és a Sayowa is már benne volt a ritmusban. A SD egy német banda, túl sok infóm nincs róluk és ugye élőben sem sikerült mélyebb benyomásra szert tennem, viszont a Sayowa-ról érdemes pár szót szólni. A brazil csapatot leginkább az Ektomorf-hoz tudnám hasonlítani. Erős Sepultura hatás volt érezhető zenéjükön, s látszott rajtuk, hogy nem régóta mozognak a zeneiparban. Ennek ellenére már a Sepultura előtt is vendégeskedtek, sőt első nagylemezükön a Biohazard-es Billy egyik remixe is megtalálható. Egyszóval szépen oda-oda teszik magukat a tűz közelébe és ha valami eredetiséget is tudnak majd zenéjükbe csempészni, akkor még nagyot is üthetnek. Egyébként zárásnak lenyomták a Roots Bloody Roots-ot minden metalos legnagyobb örömére.
  
  Harmadikként a japán FC Five állhatott a színpadra. Ők azok akik együtt turnéztak az Idoru-val annak idején, így többek ismerősként várták a japók produkcióját. Hihetetlen arcok ezek az ázsiai vad HC zenészek. Olyan lelkesedéssel küldték végig a rendelkezésükre álló fél órát, mint egyik másik banda sem. Végig pörögtek, mentek a papírról olvasott felkomfok Isten, Isten! sőt az egyik számot gitár nélkül játszották végig, mert az erősítővel valami gond adódott. Nagyot alakítottak annak ellenére, hogy zenéjük erősen szerkezethiányos volt. Néha egyáltalán nem voltak szinkronban a gitártémák, máskor a kaotikusság uralkodott el a számokon, de a záró nóta az hatalmas volt. A belassulástól kezdve az oldskoolig mindenbe belenyúltak, szóval hamisíthatatlan japán hardcore-t játszottak.
  
  A Comeback Kid volt az első igazi nagyágyú, s ehhez mérten talán a legnagyobb hangulatot ők teremtették az est folyamán. A kanadai formáció még nincs négy éves de már a legnagyobbak közt emlegethetjük őket, hiszen zenéjük és hozzáállásuk professzionális, s amit élőben produkálnak az sem hagy kivetni valót. A Winnipeg-i arcok a Figure Four népszerűségére építve hamar bekerültek a köztudatba, s olyan bandákkal turnéztak már együtt, mint a Terror vagy a Throwdown. Legújabb lemezük februárban jött ki a Victory Records jóvoltából, de előző anyaguk is helyet kapott a produkcióban. Mindjárt az új lemez első dalával indítottak a False Idols Fall-al. Nem számítottam ekkora lelkesedésre, de megőrültek az arcok a színpad előtt, és meg kell, hogy mondjam a zenében is messze felülmúlta várakozásaimat a kanadai csapat. Annak idején a Champion előtt nem voltak ekkora hatással rám, de amit ott a hajón műveltek az fejedelmi volt. Az énektémák csodálatosan visszajöttek, ahol ritmus volt, ott ritmus volt, ahol váltás ott az és a közönség meg is hálálta a vér profi előadást. Az első dalt két régebbi követte a Give And Take és a Die Tonight személyében, majd ismét az új lemezé volt a terep. Általában olyan szövegekkel operálnak a tengerentúliak amiben benne rejlik, hogy mindenből van kilábalásra lehetőség, mindig ott világít az út végén a lámpa, amely a lehetőségeket testesíti meg. Arról próbálnak meggyőzni minket, hogy nem érdemes feladni, még ha nagyon mélyre zuhanunk is, mert biztos lesz egy fordulat amely után ismét lesz miért élnünk. A Changing Face volt a következő, melyben Scott arról énekel, hogy nem érdemes felvett pózokban tetszelegni, az igaz emberek úgyis azt szeretik és becsülik, ami valójában vagy. I can´t see the truth in you hangzik a mondat, s a záró gondolat: You´re all the same talán a magyar fiatalokra is tökéletesen igaz. Az újak közül még a Bright Lights Keep Shining és a Talk Is Cheap is hallható volt, de az igazi nagyágyú a záró nóta volt a Wake The Dead. Nem hittem volna, hogy lehet ennyire magával ragadó egy nóta, de a We said, we said, we said. This time was gonna be different refrénnél nem volt ember aki ne mozdult volna rá a ritmusokra. Leírhatatlan volt az egész. Nem maradt más hátra, mint WAKE UP THE DEAD!

  A várakozás a tetőfokára hágott mikor a Bane a színpadra lépett. Mindenki azt hitte, hogy most itt a világ vége, de sajnos csalódnunk kellett. (Legalábbis nekem óriási csalódás volt.) Mivel a banda legújabb lemeze hosszú szünet után a The Note tavasszal került a boltokba, a tagok úgy gondolták itt az ideje a régi számok rovására pár újat is lenyomni. Így a bostoni hardcore jeles képviselőinek sikerült el elcseszett bő félórával megajándékozni a hazai rajongókat. Nem elég, hogy a gyengébb új dalok belassították a harcra kész arcokat a kűzdőtéren, de az átkötő dumák is nevetségesek voltak. Először arról ment az igehirdetés, hogy milyen nevetségesek az olyan bandák akik kommersz szar dumával bolondítják a közönséget, aztán két szám után a gitáros gyerek elkezdett F.ck Bush-ozni. Ott volt még az a lebecsmérlő beszólás is, hogy milyen puha és halk a magyar hardcore közönség. Nem értem, hogy ilyen lagymatag produkciótól miért kellett volna elszállnia a hazai rajongóknak. Ki kellett volna kukucskálni a bandának az eggyel korábbi koncertre és akkor láthatták volna, hogy az igényes szereplést, meghálálja a hazai közönség is. Ezen kívül volt néhány fergeteges régi nóta, és ment is rá a pörgés elől, de ezt a koncertet most nagyon félrenézte a bostoni ötös.
  
  Az este utolsó bandája az a Pro-Pain volt, amely immár több, mint 14(!) éve gyűri az ipart. Sajnos a hardcore kedvelői percek alatt elhagyták a hajó belsejét, alig maradtak százan, pedig a New York-iak vér profi előadást tartottak. A Bane-nel ellentétben itt nem volt punnyadás, nem volt ökörködés, viharos tempóval pörögtek a számok, rövid, tömör átkötő betétekkel, és hibátlan, pontos gyors témákkal. A Can Cou Feel It volt a nyitószám ha jól emlékszem, s ezzel le is tették az alapokat az öreg crossover királyok. A hajó gyomrát ezután megállás nélkül döngölték a régi és új dalok egyaránt. A Fistful Of Hate album volt a témafelelős, de például az Ektomorf-nak a Foul Taste Of Freedom ment le. A közel egy tucat lemez közül van miből válogatniuk. Azt pedig, hogy egy bandát mennyire becsül egy adott közönség, mi sem bizonyít jobban, mint hogy vissza lett tapsolva a NY-i banda, s még három extra dallal többet kaphattunk tőlük.
  
  Úgy gondolom hat együttes egy estére kicsit sok, de ennek ellenére a leg-ek koncertje volt ez az A38-on. A Silent Decay-ből láttam a legkevesebbet, a Sayowa-ban volt a legtöbb dobos, az FC Five volt a leglelkesebb, a Comeback Kid-re volt a legnagyobb őrület, a Bane volt a legnagyobb csalódás és végül a Pro-Pain adta a legprofibb előadást.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: