beszámoló [koncert] 2005. november 23. szerda 12:43
nincsen hozzászólás
szerző: András és TompiThe Tony Levin Band 2005. október 18. A38
Tulajdonképpen már az is csoda, hogy Tony Levin zenekara a főnök nevét viseli a zenei világ egyik legszínesebb alakja ugyanis előszeretettel tetszeleg a szürke eminenciás szerepében, sőt, talán annak is gondolja magát. Megannyi lemez és Peter Gabriel tavalyi hazai fellépése mellett mindenesetre ez a koncert is alaposan rácáfolt a kopasz basszusmágus szerénységére.
Persze koncertnek csak mi, nézők hívjuk ezt az eseményt, a zenekar tagjai ugyanis szemmel láthatóan turistáskodni jöttek Budapestre, és csak úgy mellékesen rázták elő az ingujjukból az év egyik legnagyszerűbb koncertjét. Kezdődött az egész azzal, hogy megjelent a színpadon egy kupacban öt alak, és a Kings Singers által teremtett hátborzongató hagyományok nyomdokaiban haladva egy kimondottan szívmelengető intrót acapelláztak nekünk össze. A We are the Tooooony Leviiiin Baaaaaand refrénnel megáldott dalocska zárósorában aztán színpadra hívták az éneklősdiből kimaradó Mr. Sinergyt (azaz Larry Fastet) is, és mire az utolsó röhögőgörcs is elhalt a közönség soraiban, már rá is zendítettek.
És ebben a pillanatban újra is kezdődött a röhögőgörcs, a csapat ugyanis két perc alatt jutott el igen komoly zenei teljesítménnyel a komolyzenétől a Rózsaszín párduc főcímdaláig. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Tony Levin chapman stickje egymagában úgy szólt, mint az egész Morbid Angel márciusban (csak épp semmi brutalitás nem volt benne), akkor azért már remélhetőleg sejthető, hogy milyen kaliberű bandával volt dolgunk. Hát olyannal, amelyiknél alázatosabban és élvezetesebben (na meg humorosabban) senki nem játssza a progresszív rockot (amit egyébként valószínűleg ők maguk neveznének utoljára progresszívnek hiszen mutasson még valaki egy zenészt, akinek olyan hangja van, mint Tony Levinnek, és nekiáll magyarázkodni a Utopia előtt, hogy neki nincs olyan torka, mint egy igazi énekesnek). A szett persze sok meglepetést nem okozott, hiszen bárki megismerhette előre a meglepetést az okozta, ahogyan eljátszotta a banda a programot. Volt itt saját dal Jimi Hendrixről, Black Dog a Led Zeppelintől, Elephant Talk a King Crimsontól, On the Air Peter Gabrieltől, Back in NYC a Genesistől, és tényleg mindegyik úgy szólt, mintha a Tony Levin Band szerzeménye volna pedig a legtöbbnek a születéséhez a tagok közül legfeljebb egynek-kettőnek volt köze (vagy még annyinak sem). Közben pedig kattogtak a tagok fényképezőgépei (elvégre turistáskodni jöttek), jogos dicséretet kapott az Unicum, és néha előszaladt a dobok mögül Jerry Marotta is, hogy énekeljen egyet, vagy eleresszen néhány poént arról, hogy hogyan is viszonyul az olasz nyelvhez, és hogy miért is kell mindenkinek levetkőzni a következő nóta alatt. Persze ő is csak egy dobos, nem énekes, nem komikus mégis jobban tetszett a hangja, mint egy csomó főállású vernyákolóé, és többet nevettünk a viccein, mint a hazai kabaréművészet nem túl habos krémjén akár húsz év alatt.
Arról pedig, hogy nem csak mi szórakoztunk felhőtlenül ebben a mintegy tizenöt percnek tűnő két órában, mi sem tanúskodik jobban, mint hogy a ráadást követően még egyszer visszajött a színpadra a zenekar, és kifogyva a nótákból újra elővezette a traktorszerűen feltartóztathatatlan, mégis végtelenül muzikális Black Dogot. Bizony-bizony, olyan koncert volt ez, amelyik attól lett az év egyik legjobbja, hogy a banda láthatóan még annál is jobban érezte magát ott fent a színpadon, mint mi lent a nézőtéren. Örömzene, teccikérteni?