beszámoló [koncert] 2005. november 11. péntek 11:21
nincsen hozzászólás
szerző: TompiTransglobal Underground, Balkan Fanatik 2005. november 10. A38
Elektronikus zenét világzenével keverni Londonban tulajdonképpen pofonegyszerű dolog. Kis túlzással akár azt is állíthatnánk, hogy ezért a Transglobal Underground, csak nekünk unikum, Hasfelmetsző hazájában teljesen természetes dub visszhangok közepette szitározni, majd mindezek után hajítani még egy nagyobb adag samplert, meg mindenféle hangmintát, és mint karácsonyfára a csúcsdíszt, úgy lehet tenni esetleg egy kis müezin-éneket ennek tetejébe, csak hogy még nagyobb legyen az össznépi kavalkád. Lett is ebből nagy divat. Ki is ürült ez az egész. Nagyítóval kell keresni azokat a formációkat, akik hitelesek tudtak maradni a multi-kultival kevert peace-love-unity közepette. November 10-én azonban csak elég volt lemenni az A38 gyomrába.
Ha már lementünk, akkor láthattuk a Balkan Fanatik koncertjét is. A csapat gerincét Lepés Gábor, azaz Lepe producer és elektroguru és Jorgosz a Barbaro korábbi frontembere alkotja. Akármennyire is furcsán és bizarrul hangzik ez a párosítás, annál még sokkal furcsább és bizarrabb a zenéjük. Külön-külön nem lenne rossz Jorgosz éneke,(halld: korai Barbaro lemezek) és Lepe zenéje sem (halld: a Balkan Fanatik album, pl.), de nagyon távol állnak egymástól. Pedig elkülönítve egészen jók lennének ezek a népdalok, illetve ezek az intelligensen összelegózott ütemek. Essék szó a további vendégekről is: volt egy fejhangon kiabáló MC, és egy tüllszoknyába meg valami fekete latexhogyishívjákba burkolt hölgy, akik produkálták még magukat a színpadon már említett duó mellett. Vagy vérig sértve osztották a közönséget, ha nem volt megfelelő a taps hangereje.
Amely azért csak felerősödött, amikor Sheema Mukherjee elfoglalta helyét az emelvényén, hogy hangszerének nyüvésével bebizonyítsa, hogy bizony ő a szitár Eric Rutanja. Ehhez csatlakozott az ütős hangszerekért felelős Ralph, akinek szerintem nincsenek a csuklójában izületei, se csontjai, mert ha gumiból is lennének, akkor sem tudna ilyeneket produkálni, mint ezen a koncerten. (Tehát minden valószínűség szerint tudja ő ezt az összes többin is.) Olyan hangokat szedett elő nótánként hintőporozott hangszereiből, amelyek inkább illettek volna Tim Wheelan laptopban tárolt zajkönyvtárába. Az instrumentális, össznépi rajcsúrt (jogosan) kiváltó intro után megérkezett az MC, T.U.U.P. is, akinek lassú, kimért mozdultaihoz hozzálassult a hangszeres szekció is a Yellow and Black Taxi Cab alkalmával. Itt elszabadult minden, (pokol pont nem) aminek el kellett szabadulnia, vagyis valami olyasmi, amit a bevezetőben próbáltam fejtegetni. Hammond orgonával bélelt, és indiai ritmusukkal töltött reagge a The Sikhman And The Rasta képében, ugyanez fordítva a The Khaalegi Stomp esetében, víziók előidézésre is képes monumentalitás a fölpaprikázott Drums Of Navarone-ban és a world music gospel himnuszbam, a Temple Headben. Megkapta a magáét a Mr President, bocsánat a Mista Prázident is, de a legszebb az egészben az volt, hogy semmiféle demagóg, sablonhippi felhang nem volt az egészben, csak we gonna rock this place (ez megtörtént), és némi make some fuckin noise (ez is). És ezek után még ők köszönték meg nekünk a feléjük áramló szeretetet és vibrálást. Mi köszönjük.